Uraim! Hölgyeim! Kapcsolják be a biztonsági övet, vegyék föl a tükrös napszemüveget, készítsék kezük ügyébe a denevércsapót... Juttassanak szevezetükbe némi étert... És indulhat a túra Las Vegasba... Huppanjunk be főhőseink, az újságíró, és hű barátja/orvosa/jogásza mellé a kocsiba, ami épp a sivatag közepén vág keresztül. Az út garantáltan zökkenőmentes, simává teszi az a néhány bőröndnyi drog, amit a csomagtartóban hurcolnak magukkal. Nagyjából az első öt percben kiderül, hogy hőseinknek annyi józan eszük maradt a gyakori droghasználat és a konstans lebegés miatt, mint egy jól képzett gumikacsának, így érdekes túrának nézünk elébe. Első állomás: Mint hotel, ahol hamarosan kezdetét veszi a Mint éves sivatagi versenye. Erről kellene cikkenek születnie. Két józan életű szereplőnk tehát be is költözne sajtós lakosztályába. Hacsak Duke nem nyomott volna be fél órával korábban egy adag acid-et, minek következtben a szőnyeg mintái felkúsznak a lábakon, a recepciós „kisasszony” murénává változik, a bárban hüllők kószálnak. Ez megnehezíti Duke dolgát, ugyanis belecsöppen az állandó és mindentől való rettegés fázisába... (Kis kitérő: ha valaki kíváncsi, milyen lesz majd az igazi 3D filmhatás otthon, akkor a következő jelenet neki való...) Ééés Ladies aaand Gentleman! Please start your engines!!! Elkezdődik a verseny, ami mint kiderül arra jó, hogy: 1. Abba kelljen hagyni a pókert 2. Meg kelljen védeni a sörünket a portól 3. Kirúghassuk a hülye fotóst, mert címlapfotót akar csinálni 3. b. És ennek eredményeképp mi maradjunk a sivatag közepén egy korsóval amiben csak sár van, nem sör. A verseny után természetesen új állás keresése a feladat, de hőseink ezt is természetes (kicsit segítenek csak a drogok...) lazasággal teszik, mint a kaszinó bejáratában való parkolást is... És ez még csak az első 25 perc. Ám nem folytatom tovább, mert a történet regényként olvasva (igen, igen, volt a filmnek egy könyv formájú elődje is.) vagy filmként látva kell élvezni, én úgysem tudnám megközelíteni sem az érzékletességét. Az író Hunter S. Thompson valami furcsa elmebajban szenvedhetett (vagy csak ismerte a körülötte lévő világot) ugyanis könyvei főhősei gyakran el és megcsúszott újságírók, akik egyik napról a másikra tengetik életüket, és folyamatosan elnyomják a bennük élő józan oldalt. Persze ez így rosszul hangzik, közelebb állunk az igazsághoz, ha így mondjuk: Hunter S. Thompson magáról írta a történetet: "Végül is profi újságíró vagyok; szóval kötelességem hozni a sztorit, akár jó, akár rossz." És hozta is, mikor cikk, mikor könyv formában. Stílusával megteremtve az úgynevezett gonzó újságírást, ami formabontó, zilált, néhol pszihedelikus, és szürreális, de megáll a lábán. Mint filmünk főhősei is. Azt hiszem, hogy egy lassan önmagából kiforduló világ az, ami ezt a hozzáállást és felfogást szüli, túl- és megélési esélyt adva ezzel az olyanok számára, aki vagy a félőrült mámorba menekülnek, vagy teljesen becsavarodnak attól amit megtapasztalnak azért, hogy mások elé tárhassák. Jó becsavarodást az elénk vetített másfél órára...
|