Ki Duk Kim - ahogyan hazájában mondanák - filmjei egytől egyig szimbólum-kalandtúrák vagy éppen sejtelmes rejtély-csöndek. Leszakítva a szóvirágokat és friss tavaszi csokrot rendezve belőlük nézzük meg témánkhoz legközelebb eső alkotását a Tavasz, nyár, ősz, tél... és (megint) tavasz-t.

Nehéz elkezdeni beszélni egy ennyire csöndekkel komponáló filmről. Miként lehet sokféle módon is értelmezni ezeket a hallgatásokat, melyektől általában véve minden ember fél hétköznapjaiban, pedig... Tehát mondhatjuk művészi eszköznek, ami megnöveli minden szónak a súlyát. Vagy hozzáállhatunk rosszmájúan szintúgy, mondván: így már érthető miért ez a koreai rendező korunk egyik legtermékenyebb alkotója szakmájában; hiszen jóformán egyáltalán nem kell a szövegkönyvvel bajlódnia. Ugyanakkor lássuk be ez eléggé felületes ítélet lenne. Persze kérdés, hogy mennyire fog(?) ebben a gesztusban ragadni a továbbiakban, mennyi mindent lehet még elmesélni csöndekkel, vagy helyesebben fogalmazva: mennyi mindent szeretne még elmesélni Kim Ki Duk ezzel az eszközzel fegyvertárában.

 
A rendező életében is érdekes szerepe lehet a csöndnek, hiszen nem forgott mindig "locsi-fecsi" művészek és bölcsészek társaságában. Mikor fiatal volt gyári munkásként és matrózként tartotta el magát, majd csatlakozott a hadsereghez, amelynek kötelékében öt évig szolgált. Ezt két év párizsi magány követte, ahol festményei eladásából tartotta el magát és csak ezek után kötött ki a filmezésnél. Ebben vitathatatlanul tehetséges és ellentmondásos figura. "Filmjei egyesítik a mély melankóliát és a sokszor brutális összeütközéseket, végletes erotikus cselekedeteket. Gyakran mesél a társadalom kirekesztettjeiről, olyan űzött karakterekről, akiket bűntudat mételyez." - summázza a port.hu.
 

A rendezÅ‘ ezen 2003-as alkotása határkÅ‘ művészetében mikor is feloldódni látszik az elÅ‘bbiekre oly jellemzÅ‘ erÅ‘s agresszió és nÅ‘gyűlölet. Akárhogy is vesszük úgy hiszem ez elÅ‘nyére vált Kim Ki Duk-nak, aki ekként nyilatkozott a Tavasz, nyár, Å‘sz, tél... és tavasz-ról:  "Az volt a célom, hogy ábrázoljam négy évszakon és egy szerzetes életén keresztül, aki a Jusan tavacskán egy templomban él kizárólag a természettel körülvéve, az életünkben megjelenÅ‘ örömöt, dühöt, bánatot és gyönyört." Meg kell hagyni szándéka sikerült. Izgalmas eszenciát kapunk egy emberi életrÅ‘l és már-már azon kezdünk töprengeni miként lehetne hasonlóan összefoglalni egy sorsot, netalántán épp a sajátunkat. Ez pedig határozott bizonyítéka annak, hogy a film hat."

A maroknyi színészt és körülbelül ugyanannyi - pontos számításaim nincsenek - állatot felvonultató alkotásban ez utóbbiak szerepe is hallatlanul fontos, hiszen ők hordoznak megannyi szimbólumot puszta létükkel. Evvel egyrészt kiváló csemegét szolgáltatnak a filmeket ilyen szinten is boncolni szerető közönségnek. Másrészt pazar felületet adnak a Green Peace-hez hasonló civil szervezeteknek, csúnyán mondva, a kötözködéshez. Nem, nem attól azért nem kell tartani, hogy minden négylábú/lábatlan/szárnyas szereplő elpusztul, de azért az angliai és dán verziókban akadt olyan jelenet, melyért lehetett tiltakozni és végül ki kellett vágni.