Honnan is kezdjük? Kezdetben vala a kezdet, ami azt jelenti, hogy onnantól számoljuk a dolgok egymásutániságát. Ez pedig egy apró-cseprő dolgot feltételez: az idő múlását.
Azután vala a kifeszített bőr, meg a kézbe ragadott csont/fa vagy a csupasz tenyér, amivel ütni lehetett a kifeszített bőrt vagy a másik tenyeret. Ebből létrejött egyfajta hangzás. Kialakult az ütések és a közöttük lévő szünetek egyfajta sorrendje és lőn a ritmus. Ezáltal megszületett a zene. Ami szépen fejlődgetett, ahogy egyre újabb hangszereket találtak ki, fejlődött az ember hangszála és kialakult egyeseknél az abszolút hallás. Itt most ugorjunk is egy nagyobbat, és kegyesen lépjünk át néhány évezrednyi zenei fejlődésen, mert úgy sejtem kevesen vannak, akik végig szeretnének olvasni egy zenetörténeti összefoglalót.
Lépjünk be hát a BPM-ek világába (a kevésbé ritmusra dobogóknak: Beats Per Minute). Ez a szám azt méri, hány leütés van egy perc alatt a zenében. Maga a jelenség a zene létrejötte óta létezik, de BPM mértékegységgel csak az utóbbi néhány évtizedben látták el, nagyjából az elektronikus zene megjelenése óta. Mint látjuk, tudjuk, érezzük, a zene és az idő tehát így már összekepcsolódott. Nem csoda tehát, hogy a zeneszerzők agytekervényeit is birizgálja az idő gondolata. A múló időjé, hogy pontosak legyünk. Van akinél ez egyértelműen meg is jelenik, (Enya - My! My! Time Flies!) vagy van, akinél csak érzékeljük a múlását, (Faithless – Insomnia – jelen esetben inkább a kínszenvedést, amit az álmatlanul töltött idő jelent, de apróságokon ne akadjunk fönt).