„Megleltem, íme hazámat” – gondolatok Cseh Tamásról
Vannak olyan pontok az ember életében, amikor úgy érzi, hogy most meg kell állni egy pillanatra. Megállni, visszagondolni, szembesülni, rendszerezni, válogatni – eldobni a kevésbé fontos dolgokat, és megtartani azt, amire szükségünk van. Néha rendet rakni a fejünkben. Ha máshogy nem megy, hát kimondva, kiénekelve azt, ami nyomaszt vagy foglalkoztat. Bereményi Géza és Cseh Tamás így tettek: éltek, láttak, reagáltak, véleményt formáltak.
Szerző: Juhász Bence
De hogy is kezdődött? Tamás 1943-ban Budapesten született, de 13 éves koráig Tordason élt. Az érettségi után elvégezte a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd az egri Tanárképző Főiskolát és a Képzőművészeti Főiskolát. 1967-től 1974-ig egy budapesti általános iskolában rajzot tanított. Tamás és Géza egy kocsmában találkoztak először. 1970-től pusztán saját és barátaik szórakoztatására kezdtek el dalokat írogatni, melyekből aztán Tamás a többiek unszolására nagy nehezen előadott néhányat a Kex együttes koncertjein. Szoros barátságuk egész közös pályafutásukat végigkísérte: Géza a szövegeket írta, Tamás adta hozzá a dallamot, hangját és előadásmódját. A 70-es évek közepén Tamás egy házibuliban megismerte Másik Jánost. Idővel barátok lettek, közös albérletbe költöztek – az ekkori élményekből aztán 1977-ben megszületett a „Levél nővéremnek” című első nagylemezük, melyen Géza szövegezésében adták elő saját életük történetét. Hát így kezdődött – a folytatásban pedig 16 lemezen (köztük koncertlemezek is vannak) énekelt nekünk Tamás, melyeken viszonylag sajátos felfogásban ismerhettük meg az elmúlt 30 év történéseit, kaphattunk lenyomatot a rendszerváltásról, valamint az azt megelőző és az azt követő időszakról.
Éppen ’89-ben, egyik este a rádiót kapcsolgatva, meghallottam egy dalt. Azt énekelte valaki, hogy „Sohase’ láttam ilyen időt, esik az eső és száraz a föld, óóórááááám mindig megáll, vagy mint a bolond, rohanva jááááááár…”. Már a dallam is befészkelte magát a fülembe, de hát a szöveg…! Ugye tudjuk, hogy több se’ kell egy kamasznak, aki épp az élet rejtett összefüggéseit és a mindenben megbúvó egyértelmű kavalkádot keresi, hogy úgy gondolja: „Ez igen! Ez már valami! Kimondja azt, amit nem is mond ki… ööö… mit mond ki? ...izé… mint nem mond ki? Mindegy. Ennek jó lesz utánajárni!”. Miközben hallgattam új példaképemet (mert minden jel arra mutatott, hogy ennek már a fele se’ tréfa), azon tanakodtam, hogy majd kinek kell írni a Kossuth Rádióba, hogy előkerítse nekem a személyiségemet döntően befolyásoló (értsd: farkas leszek vagy bárány) információt, hogy ekkor és akkor, ebben és abban a műsorban ki énekelte, hogy… de ezt nem ismételném el. A dalnak vége lett, és – csodák csodája – egy kellemes női hang ezt mondta: „Cseh Tamás énekelt”. Másnap már a „Vasárnapi nép” eredeti műsoros kazettámmal sokkoltam a szomszédokat – Tamás ilyen hangosan még nem énekelt előtte, az biztos. A címadó dalban hamar megtaláltam a célzott kritikát a fölső szomszédok irányába, akikre 102%-ban illett a „vasárnapi nép” jelző, és ezt úgy érzem, sikerrel tudtukra is adtam. Most már tudom, hogy nem értették az üzenetet: olyanok maradtak, amilyenek voltak. Ám szerencsére nekem sikerült észrevennem, hogy azért ez nem hevimetál, és nem is feltétlen szükséges halálfejekkel és hangerővel riogatni a társadalmat ahhoz, hogy jó útra térjen. Inkább belemélyedtem tehát kamaszos lelkesedésembe, és szereztem egy olyan barátot, aki tudta, mit érzek, vagy ha esetleg én nem tudtam, akkor ő elmondta nekem. Ez így kerek.