Három fiatal vonul az utcán, két számmal nagyobb gatyájuk zsebéből kannák lógnak ki, a rendes polgárok (öltönyben, aktatáskával persze) félelemmel a szemükben elugrálnak előlük, egy asszony kilépve a boltból felsikkant, kosarát tartó kezei nem bírják a megterhelést...az almák szétgurulnak.
Egy anyuka, kinek foglalkozása “háztartásbeli”, kezeivel eltakarja fagylaltozó kisfia szemeit... de mindhiába, mert a “csürhe” trágár rapszövegei nem kímélnek sem öreget, sem gyermeket... sőt, egyikük még ki is veri a fagyit a kisfiú kezéből (aki egyébként felnőttként, nem szabadulva a rémes élménytől, javasolni fogja a graffiti szigorúbb büntetését: egy év letöltendő azonnal).
Egy-egy felkapott, túlhangsúlyozott hír hallatán az ember hajlamos, ha nem is ennyire szélsőséges, de hasonlóan sztereotíp képet kialakítani magában a hiphop szubkultúráról. Csakhogy ezzel van egy kis probléma: valami hiányzik, hibádzik a képben. Amikor csak az egyik oldaláról közelítünk meg egy jelenséget, figyelmen kívül hagyhatjuk azokat a szegmenseit, amelyek valamilyen értéket képviselnek. Így van ez a hiphoppal is. Ha megpróbálunk kicsit túljutni az előítéleteken, melyek feltétlenül negatívumokat kapcsolnak ehhez a szubkultúrához, felfedezhetnénk, hogy melyek azok a hozadékai, melyekkel gazdagította, színesítette a kultúránkat.
A hiphopnak a művészetekre és az üzleti életre gyakorolt hatása a legszembetűnőbb, de közösségformáló szerepe is kiemelhető. Elbeszélgettem a szubkultúra ismert arcaival, Nikonnal (PNC, BHG crew) és Rolexszel (TDF GLK crew), hogy lássam, az ő élményeikben, tapasztalataikban, a kultúrához való viszonyukban hogyan jelenik ez meg.
Művészet
A hiphop szubkultúrának megvan a maga jellegzetes tánca: break, zenéje: mc-k és dj-k, és művészete: graffiti. Ezek a ‘70-es, ‘80-as évek Bronxából, miután ott elég jól kikristályosodtak, elterjedtek a világ számos országában.