|
|
| | | | | A magyarok Párizsa |  szerző: Tóth Tamara | |
Ady, Jókai, József Attila, Illyés Gyula… Nehéz összegyűjtögetni, kik azok a híres magyarok, akik megfordultak, hosszabb-rövidebb időt töltöttek a francia fővárosban, és az élményeiket megörökítették az utókor számára az életművükben. A számtalan zseni párizsi munkássága ugyanakkor külföldön is reprezentálja a magyar kultúra szinte minden szegletét.
 A Szajna partján megforduló híres magyarjaink vagy nagy elismeréssel övezve éltek, vagy szinte nyomorogniuk kellett. Munkácsy Mihállyal indult, majd Ady Párizs iránti szerelme úttörőnek bizonyult, és a 20. század elejétől megindult a magyarok zarándoklata a francia fővárosba. A bohém művészvilág gyűjtőtégelye, az avantgárd, a szecesszió és a lázadás csak néhány azok közül a vonzerők közül, amelyek a hazai művészeket végtelenül csábították. Az első világháború valamennyire visszafogta az utazni vágyókat, de ez nem tartott sokáig. Az 1920-as években Illyés Gyula, Kassák Lajos, József Attila, Radnóti és Márai Sándor életében játszott fontos szerepet a város, a 30-as években Faludy is ott tanult, és Bartóknak is örök élmény maradt. Aki megfordult Párizsban, imádattal tért haza, vagy maradt még egy ideig. A költők és írók mellett a képzőművészek is szép számmal képviseltették magukat a kávézók teraszán. Például Rippl-Rónai József, Czóbel Béla, Czigány Dezső, Tihanyi Lajos. A festő Vaszary János és a színházigazgató Vaszary János életében szintén meghatározó volt a város. A felsorolást még nagyon hosszan lehetne folytatni. Általános véleménye volt azonban híres magyarjainknak, hogy azok, akik a hazájukban nem fértek meg egymás mellett, külhonban sokszor egymásra voltak utalva.
Híres magyar – vagy inkább csak félig magyar származású – maga a Francia Köztársaság elnöke. Nicolas Paul Stéphane Sarkozy de Nagy-Boc sa valójában párizsi, ott született 1955-ben, és ott is nőtt fel. Hazánkhoz mindössze az apai ág köti, a családjuk a 17. században kapott nemesi oklevelet. A nagyszülők a gazdasági világválságban elvesztették a vagyonukat, fiuk pedig inkább az emigrációt választotta. Nicolas anyai ágon görög zsidó származású. A francia elnököt semmilyen érzelmi szál nem köti hazánkhoz. Ez az édesapja hibája, aki nem tartotta fontosnak, hogy gyerekei megtanuljanak magyarul, tisztában legyenek származásukkal és a hagyományokkal. Az apa később elhagyta a családot, ami Nicolas életére jelentős befolyással volt. Identitását sokáig nem tudta meghatározni, nem érezte magát franciának, magyarnak meg főleg nem. A későbbi elnök közepesen tanult, évet is kellett ismételni, majd a jogi tanulmányoktól egyenesen ívelt felfelé a karrierje. Csak az a kár, hogy ennyire nem érdekli őt a gyökerei.
|
|
 |
| | | | | Édes-bús sanzon kavalkád | | szerző: Kinga | |
Párizs, lágy muzsika, a sanzonok világa. Megannyi szívbe markoló dalocska a szerelemről vagy valami hasonlóan tragikus, mély érzésről. Melankolikus vízparti sétákhoz ideális. Esetleg romantikus, bimbózó történetekhez is. Ez a daltípus a 19. és 20. század fordulóján született meg Franciaországban, elsőként a kabarék színpadain. Egy kis zongorakíséret, valami érzelmes, sikamlós, olykor humoros téma, s ami a fő: költői igényű szöveg!
A"chanson" szó már a 14. században is a dalok neve volt Franciaországban, bár ekkor még egészen más – szóló- vagy kórussal előadott világi dalokat értettek ezalatt. A mai műfaj magával ragadó jellegzetessége még, hogy énekeseinek eszméletlen erő lapul a torkukban. Persze csakis a "műfaj krémjéről" beszélve, hiszen miért pont itt ne lennének ügyetlen próbálkozók. Ám most nem róluk szólunk. A francia sanzonok hőskorából sok név közül válogathatunk. Mégis egy olyan névvel kezdenék, kinek élete is sanzonba illő, tragédia tragédiát követ. Hányattatott sors, szegénység, 3 év vakság, fiatalon szült gyermeke 2 évesen elhunyt, pártfogója (Louis Leplée) erőszakos halálakor maga is gyanúsítottá válik, német megszállás, szerelmének halála, alkohol és morfiumfüggőség. De mindeközben töretlenül énekel, hol cirkuszban, hol bárokban, hol rangosabb helyeken, majd több filmben is szerepel. Ki másról lehet szó, mint Edith Piafról? Az alacsony termete miatt "verébnek" becézett énekesnőtől nehéz egyetlen dalt választani. Álljon ezért most itt egy olyan darab, melyet a görög származású Thépohanis Lamboukassal, utolsó férjével énekel, és a szerelem értelmét vitatja. Vidám fölütései meghazudtolják a téma súlyosságát.
Jacques Brel, kiről maga Edith Piaf így vélekedett: "Erejének legvégső határáig elmegy, mivel éneklésén keresztül kifejezi életének értelmét. Minden sora arcul csap, majd otthagy a varázslatban." Igazából belga származású, énekes-dalszerző, költő, színész, rendező. Franciául alkot, s élete nagy részét Párizsban tölti, ahová 1954-ben azért utazott ki mindent hátrahagyva, hogy fölépítse karrierjét. Sikeresen. Kezdetben "katolikus-humanista trubadúr", majd mindent megénekel, szerelemről, halálról és "az élet nevű harcról". Ez éppen egy dal a régi szerelmekről.
Ám a sanzon nem csak a szerelem, a könnyedség dala, van, hogy igen kemény kritikák fogalmazódnak meg benne, ha más országok vizeire téved. Léo Ferré, monacói születésű költő sanzonjaiban már egy kissé más irányvonalat képvisel, mint francia elődjei. Bár dalba foglalta a régiek közül Francois Villon, Charles Baudlaire, Paul Verlaine, Arthur Rimbaud költeményeit, csakúgy, mint az akkor kortársnak számító Guillaume Apollinaire és Louis Aragon verseit. Mégis inkább azok az alkotásai emlékezetesebbek, mikor a szerelmes melankóliát moralitással keveri, létrehozva evvel valami energikusabb, dramatikusabb egyéni irányt. Alkotásaival kitartóan hirdette eszméit, az egyik legnagyobb francia sanzonírónak tartják, az imént hallott, Jacques Brel mellett. Egyik legismertebb dala az anarchista, ám most mégis inkább álljon itt az ugyancsak híres La mémoire et la mer.
A műfaj népszerűsége hazánkban is a 20. század első negyedében tetőzött, mikor nem mások, mint Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Heltai Jenő, Szép Ernő vagy Tóth Árpád írta a szövegeket, s mellé Reinitz Béla, Nádor Mihály, Huszka Jenő, Szirmai Albert komponálta a zenét. Az előadók között pedig Medgyaszay Vilma, Sólyom Janka, Vidor Ferike, Gózon Gyula, Sennyei Vera, Nagykovácsy Ilona, Mezei Mária, Zsolnai Hédi, Császár Angéla szerepeltek. Hallgassuk hát meg zárásként Simone Signore magyar elődjét, kire méltán lehetünk büszkék, hiszen nem csak sanzonénekesnőként szerzett jelentős nevet. Hanem modern társadalmi drámákban, vígjátékokban, operettekben, musicalokban alakító színésznőként is. A mozivásznon szintén megjelent, de nem találta meg a Nagy szerep, így ebben a műfajban nem válhatott oly feledhetetlenné művészegyénisége, széles skálájú hangterjedelme.
Ide kívánkozhatna még Jane Birkin és Serge Gainsbourg hallatlanul erotikus Je t'aime, moi nom plus című kettőse, de azt már oly sokszor hallhatta a Kedves Olvasó rádióban, hogy inkább kihagytam a sorból. Igen, arról a dalról van, szó, melyben az az érzete támad az embernek, hogy a Je t' aime kimondásánál nem álltak meg a történések.
|
|
 |
szerző:
Szántó Sz. Erika
|
A Moulin Rouge-ban könnyűvérű szajhák, borittas fiatalemberek és gazdag, minden szempontból diatonikus kéjencek tanyáznak.
 Ennek megerősítésére Ewan McGregor a sarokban csókolózik, fecseg. A keze egy fitos orrú vörösön matat, ám annak pompásan feldíszített harisnyatartója nem enged a leurre, eche gyönyöreinek. A színpadon Joseph Pujol a Le Pétomane néven elhíresült hivatásos fingó-szórakoztató mulattatja a nagyérdeműt. Boris Vian –aki nem is sejti, mi vár rá pár perc múlva- a sarokban egy Duke Ellington poszterre próbál tökéletes hamisított aláírást biggyeszteni. Az egyre vörösebb és tagadhatatlanul gáztalanabb Pujolt erőemelők viszik le a színpadról, helyére Tönu az észt kerül, aki már az akrobatikus repülés veszélyeire hívja fel a figyelmet...
Személyzet: 9
Fogadtatás: 9
Légkör: 10
Kínálat: 9
Mosdó: 10
Összbenyomás: 9
Összesen: 60 / 56
|
szerző:
Plecskó Edina
|
Valóban, ilyen lehetne a mulató féktelen, fénylő és dekadens világa, ám a realitás talaján maradva az 1898-ban épült Somossy Orfeum télikertjéből átalakított Nagymező utcai épület ehhez képest hétköznapibb világgal bír. Miként az exkluzív környezet, a vörös szőnyeg, az elegáns tapéták és fények, vagy a briliáns csillárok okán elvárható lenne egy filmvilághoz közelítő közönség, a valóság ennél sokkal szürkébb. A meglehetősen vegyes összetételű publikum és annak meglepően magas átlagéletkorának okaként pedig pont a hely jelölhető meg, miként letűnt idők slágereivel csalogatja a vendégeket minden hétvégén. Az emeletes és több tánctérrel bíró Moulin Rouge-ban azért a fiatalabb korosztály is talál magának talpalávalót, miként szenvedélyes latin ritmusok közt találhat kitűnő táncpartnerekre. Ha van terük érvényesülni az idővel meglehetősen benépesülő tánctéren.
Személyzet: 8
Fogadtatás: 8
Légkör: 10
Kínálat: 9
Mosdó: 9
Összbenyomás: 9
Összesen: 60/53 – okot ad a visszatérésre
|
szerző:
Kinga
|
 A párizsi Moulin Rouge neve plasztikus képet idéz az ember fejében: rendkívül exkluzív szórakozóhely táncosnőkkel és énekesekkel, drága ínyencségekkel, kétes hátsó szobákkal. A budapesti Moulin Rouge legfeljebb "une petite" hasonlít, ám az emelkedett hangulat így is megvan. Ez az a hely, ahol péntek este operettsztárok nyitják meg a féktelen ünneplést, ahol az első érkezőket gyakorolni járó versenytáncosok kérhetik fel, ahol lelkes angol turisták csápolnak és egy seregnyi olasz társuk árasztja el a latinos zenék parkettjét, a maguk pörölős, közvetlen, mosolygós módján. Ugyanakkor ez az a hely, ahová ha korán érkezik az ember, akkor alaposan megdöbben a sok középkorú, idős vendégen, s még indokolatlanul soknak találja az egy négyzetméterre jutó pincérek és bárpultok számát, ez persze aztán idővel változik. Éjfél után a tömegben elvesznek a lélegzetelállító díszletek, s már alig lehet kitapintani a múlt idők pulzusát (a táncolókét, már annál könnyebb). Kivéve persze kifelé mentében, mikor régimódi köpönyegben búcsúznak a biztonsági őrök, akarom mondani, ajtónállók.
Személyzet: 9
Fogadtatás: 8
Légkör: 10
Kínálat: 8
Mosdó: 9 - egy idő után nem győzték a rendbetartását. (Ó igen, mert itt rendszeresen teszik, szinte minden látogató után...)
Összbenyomás: 9
Összesen: 60 / 53 - jó környezet egy kellemes estéhez
|
szerző:
Tóth Tamara
|
Egy korábbi negatív tapasztalat alapján arra számítottam, csak gyorsan letudjuk a kötelezőt a Moulin Rouge-ban, aztán máshol folytatjuk a pénteki ereszd el a hajamat. A szkeptikusság most is jó bulit szült. Az este során sok benyomás ért, például az, hogy milyen jó lenne táncolni tudni, és Edina olyan csodás salsa bemutatót tartott, hogy öröm volt nézni. Megtanultuk, hogyan kell magunkhoz szuggerálni egy pohár bort, mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül, és szomorú, de az Operett Színház művészei felett is elszáll az idő. Az olasz lányok, lökdösődnek és egyáltalán nem kedvesek, a srácok jégcsapok vagy pedig egy perc után feleségül akarnak venni. A táncparkettet övező puha fotelekben még szundikálni is lehetett, na de nem nekem, aki a márciusi hajnallal dacolva mezítláb sétált haza kezében a széttáncolt cipellőkkel.
Személyzet: 9 – kicsit sok volt belőlük
Fogadtatás: 10 – nem lehet belekötni
Légkör: 10 – elszállt minden ellenszenv
Kínálat: 8 – mindent a szemnek
Mosdó: 9 – az összhang itt is tökéletes
Összbenyomás: 9
Összesen: 60/55 – Lányok, mikor értek rá?
|
|
 |
| | | | | Párizs gyomra | | szerző: Plecskó Edina |
A Párizs gyomra a párizsi Vásárcsarnok regénye. A kor szellemiségét a Vásárcsarnok világában megtaláló Émile Zola szerint „mintha valami lüktető középponti szerv osztotta volna szét az életet jelentő vért valamennyi érbe”- így szolgálja kitűnő alapját egy a 19. századi franciaországi miliőt hűen leképező könyvnek.
 A cselekmények forgatagában legfőbb szerepet vállaló forradalmár, Florent sorsán át tárulnak fel az olvasó előtt az 1800-as évek közepén, Párizsban uralkodó politikai viszonyok. A cayenne-i száműzetéséből hazatérő férfi családi nyomásra tesz kísérletet a rendes polgári létbe való beilleszkedésre, ám lázadó énjét elfojtani nem tudván feléled benne újra a közéleti eseményekkel szembeni nemtetszése és válik a császársággal ellen fellépők, a vörösök meghatározó alakjává. Az ő és sógornője, Lisa között feszülő konfliktusok pedig a modern szellemiség és a megcsömörlött nyárspolgári ízlés ellentétét, valamint ennek a mindennapi létre való hatását hivatottak leképezni. Nem csak két magatartás, hanem két jellem, két világnézet ütközik meg általuk.
Zola, az irodalmi naturalizmus egyik szülőatyjaként vázolja fel a modern Vásárcsarnok szellemét az uralkodónak behódoló és a változásra sóvárgó karakterek kitűnő bemutatásával, akik eszméin át megismerhetjük a korabeli viszonyok minőségét. A regény realista, politikai szála mellett azonban megismerhetjük Zola szépírói készségét is, miként a francia vidéket és a csarnok életét ábrázoló képek élményszerű és olykor katartikus ábrázolásában merülhetünk el. Az említett két irányvonal természetesen egymásba torkollik, hiszen a harsány színekben, vad lármában és émelyítő szagokban teljes Vásárcsarnok szolgálja színterét a Florent és az élet örömeit élvező, kövér hentesasszony, Lisa között feszülő konfliktusoknak.
A két jellem ütköztetését kidomborítandó pedig Zola a Soványak és Kövérek csatájává emeli harcukat.  Vékonyságával Florent hordozza mindazt, amely miatt mások megvetik, nem bíznak benne, mi több gonosznak titulálják, míg a párizsi hentesbolt kövér tulajdonosasszonya – a piac többi kövér szereplőjével – bizonyulhat csak a behódoló többség szemében „tisztességes” embernek. Ez az egész művön végigfutó allegória különös pikantériát ad a műnek, érdekes és új megvilágítással szolgál az eddig körbejárt kérdéseknek. A Párizs gyomra, Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényének ellendarabja. Ahogy a francia romantika megteremtője, Hugo a középkor szellemét próbálja visszavarázsolni a Notre-Dame felidézésével, addig Zola az elnyomottak, az üldözöttek sorsát felidézendő bátor szószólóként harcol művével a társadalmi haladásért, és leleplezi a második császárság burzsoáziájának visszataszító nyárspolgári "tisztességét".
|
|
 |
| | | | | Párizs, a filmvászonra álmodott közhely | | szerző: Tóth Tamara |
Párizs sok mindennek a fővárosa, kívülről fújjuk: fény, szerelem, konyhaművészet… A filmgyártás is számtalan esetben kapott ihletet a franciák büszkeségétől, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Kétségtelen, Párizs gyönyörű, és ideális helyszínül szolgál a romantika és dráma megjelenítéséhez. A filmek listáját elnézve úgy érezhetjük, a rendezők és forgatókönyvírók – néhány kivételtől eltekintve – nem tudnak kitörni a közhelyekből.
 Már a filmgyártás korai időszaka is megörökítette a francia fővárost, itt játszódik a nagy komédiás, Chaplin első drámája, A párizsi nő. 1924-ben készült a Párizs alszik című némafilm, 1947-ben pedig a Párizs, 1900, ami Nicole Védrès dokumentumfilmje. A Miasszonyunk temploma örökre összefonódott Hugo középkorban játszódó regényével, és már 1911-ben elkészült A párizsi Notre Dame első változata, majd 1956-ban a következő. Később, a 18. századi Párizsban játszódik A parfüm című regény filmváltozata, illetve a főhős, a megszállott Grenouille ott szeret bele abba a lányba, akit elsőként öl meg azért, hogy kivonja belőle az illatát. A film sikerültségét jellemzi, hogy a regényről – teljes joggal – olyan nagy nevek nyilatkozták, hogy megfilmesíthetetlen, mint Stanley Kubrick vagy Martin Scorsese.
Sokan nem bajlódnak a címadással, úgy gondolják, a Párizs elég erős hívószó, hogy a moziba csábítsa az embereket. Ilyen egyszerűen járt el a Lakótársat keresünk rendezője, Cédric Klapisch, akinek 2008-as filmje magáért beszél. A Paris egy beteg férfiról szól, aki a halálra várva átértékeli az életét. A közhely eddig tart, az értékelni való pedig abban nyilvánul meg, ahogy a város hiánytalan egészként ábrázolódik, és a monumentális látnivalók helyett feltárulnak az apró szépségek. A film főszereplője pedig Juliette Binoche, akit nem lehet nem szeretni.
Szívemhez közelálló alkotás a Párizs, szeretlek! című rövidfilm gyűjtemény. Ebben az alkotásban 22 rendező 18 szösszenetet dobott össze, különböző életkori, származási és vallási szempontok szerint tálalva a város – és a világ – legnagyobb közhelyét, a szerelmet. A helyszínt Párizs kerületei adják, de nincs direkt ábrázolás, csak finoman húzódnak meg a háttérben a látványosságok. A rendezők között olyan neveket kell megemlíteni, mint Joel és Ethan Coen, Tom Tykwer, Isabel Coixet, Christopher Doyle, Alfonso Cuaron. A színészek között pedig felbukkan Juliette Binoche, Willem Dafoe, Natalie Portman, Nick Nolte, Elijah Wood. A Párizs, szeretlek! Néhány perces véleményalkotások láncolata a szerelem meglétéről, vagy éppen hiányáról, néhol zseniális, néhol kevésbé sikerült – de mindenképpen szerethető – megoldásban. A francia fővárosra mindenképpen igaz, hogy a romantikus filmek egyik leggyakoribb helyszíne.
|
|
 |
| | | | | Párizsi deszkák avagy mit ér a magyar a franciáknál? | | szerző: Baranyai Richárd |
Párizs, Párizs.... Óhh, de szép az a város.... És milyen ott a kulturális élet!!!!
Néhányakat megbabonáz Párizs nyüzsgése, hangulata, olyannyira, hogy haza  sem jönnek, ellenben írnak, zenélnek, Párizs a múzsájuk, a szerelem, mely kibontja művészi tehetségüket. És persze van, aki kimegy és megbabonázza Párizst. Ha nyitott szemmel és füllel járunk, találhatunk, bár csak maréknyi, olyan előadót, társulatot, akik mentek, láttak, győztek. Már ha a győzelem mércéje a színpadi siker.
Nem szeretnék túlzón a múlt ködébe veszni, mert ki emlékszik már arra, és a közelmúltban is találhatunk olyan előadásokat, amik vastapsot váltottak ki a franca közönségből. Kezdjük mindjárt a Katona József Színház Ivanov előadásával, amit tavaly május 22-31. között láthatott a párizsi közönség. Ha a kritikusokra hallgatunk, akkor a siker kétes. A Libération kritikusa ugyanis kissé elmarasztalóan méltatta a darab rendezőjét, Ascher Tamást, mivel szerinte az előadás túl egyértelmű, túlzottan gunyoros, és nagyon rájátszik a karikírozásra. Ellenben a társulatot, főleg a Lebegyevet játszó Bezerédi Zoltánt, és Ivanov tüdőbajos feleségét játszó Tóth Ildikót külön kiemelte, és dicshimnusszal árasztotta el írásában. Közben a Le Monde kritikusa így írt az Odéon kamaraszínházában bemutatott darabról: „...így történik ebben az Ivanovban is, amelyet a kelet-európai színház egyik nagy mestere, a magyar Ascher Tamás vitt színre...”
A vélemény tehát megosztott, a taps azonban folyamatos, mi kellhet még?
 A következő nagyobb sikert a Temps d'Images fesztiválon zsebelhete be magyar társulat. A hetedszer megrendezett színház és filmművészeti fesztiválon a Bárka Színház aratott sikert Frankeinstein-terv című darabjával. A fesztivál elsősorban a színművészetben megjelenő, azt kiegészítő vizualitást helyezi előtérbe. A darab folyamatosan összhangban van, épít a filmre, amely a színpadon lévő képernyőkön megjelenik. A társulat „párizsiassá” tette a bejátszott videóanyagokat, mélyebb kapcsolatot teremtve ezzel a közönség és a darab között. Kissé átalakult a történet is: a darabbeli rendező kénytelen volt a magyarok „castingolhatatlansága” miatt máshol szereplőket keresni, a konténer lakói emigráns magyarok, a gyilkosokra francia rendőrök rontanak rá.
A visszajelzések alapján a darab teljesen másként működött Párizsban, mint itthon. A közönség másra volt fogékonyabb, viszont a siker megerősítette a társulatot abban, hogy érdemes Belgiumban és Kanadában is folytatni a körutat az előadással.
Hogy ne távolodjunk el nagyon a színpadtól, de a deszkákra valami más is  kerüljön, mindenképpen érdemes megemlíten Frenák Pál társulatát, akik a testükkel játszanak, szebbnél szebb, illetve megrendítőnél megrendítőbb táncművészeti előadásokat bemutatva. Frenák Párizsban alapította társulatát 1989-ben, amely 10 év elteltével több magyarral is bővült, és lassan áttette székhelyét Magyarországba. Mára már elsődlegesen itthon tevékenykedik, ám nem szakadt el teljesen szülőhazájától sem. Idén februárban indult útjára a Café de la danse címet viselő program a Párizsi Magyar Intézet szervezésében, amely az igen színes magyar táncművészet párizsi bemutatását tűzte ki célul. Ennek nyitóakkordja volt Frenák két darabja, a TRACE és Mennono. Mindkét darabban Várnagy Kristóf szóló szereplése volt látható.
|
|
 |
|
