|
|
| Hat hét, hat tánc (NÉGYSZEMKÖZT) |
 szerző: Plecskó Edina
Vári Éva és Kulka János neve már első hallásra is garancia lehet egy kitűnő színészi játékot hozó darab megnézésére. Az elméleti felvetést pedig a legtöbbek esetén minden bizonnyal gyakorlati megerősítés is követi, ha ellátogatnak a Thália Színházban futó Hat hét, hat tánc című darabra, amelyet a 2006/2007-es évadban a Színikritikusok díjával jutalmaztak.
A darab szereplői Lily és Michael, két, egymástól teljes mértékben eltérő egyén kapcsolatának alakulását mutatja be a tánc segítségével. A darab címe egyben egy tánciskola nevét rejti, amely intézmény tanára az a meleg, durva modorú férfi, akit egy nyugdíjas lelkészfeleséghez közvetítenek ki tánctanításra. Az alapszituáció adta lehetőségeket igen jól kiaknázták a rendezés során, a Richard Alfieri jegyezte és Parti-Nagy Lajos fordította darabban a kitűnő poénok és humoros elemek mellett az est folyamán igazi érzelmi mélységekbe is eljuthatunk. A két ellentétes ember között ugyanis barátság szövődik, e meghitt folyamat intimitását pedig az igen hitelesen játszó színészek mellett a tánccal lehet leginkább kifejezni. Így szolgálja kitűnően egy valódi színházi élmény létrejöttét a bemutatott 6 fajta tánc is, a swing, a tangó, a bécsi keringő, a foxtrott, a cha-cha-cha és a kortárs tánc, amelyek nemcsak vizuális, hanem lényegi, tartalmi többletet adnak a darabnak.
|
|
|
szerző: Pásztor Alíz
Mi másról is szólhat egy bulvárosnak jellemzett darab, mint magáról az emberi kapcsolatokról, előítéletekről, magányról, öregségről, vagyis magáról az emberi életről.
A történet (ahogy a díszlet és a színészi játék is) egyszerű és ütős: Lily, a jómódú nyugdíjas lelkészné táncórákat vesz a nyers és cinikus Michaeltől. Megismerkedésük kezdetétől, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, minden dramaturgiai fordulópont egy táncba van beleírva: hat hét, hat tánc (swing, tangó, bécsi keringő, foxtrott, cha-cha-cha, kortárs tánc), amelyek valójában leckék az életről. A darab eközben egy jól megírt „bulvárszínház” – ahogy Kulka János mondta, hogy sírhassanak és nevethessenek a nézők, akár egy tipikus amerikai giccsfilmen – ,de elkerüli a giccs keményebb fogalmát, s lebecsülni sem kell, hiszen ha nem is az irodalmi, magasztos értékét tartják fontosnak, kitűnő szerepet kínál két színésznek, akik ha tudnak élni a lehetőséggel, sziporkáznak benne. Így lett ez Vári Éva (Lily) és Kulka (Michael) esetében is.
A nevetést (és a sikert) a témából fakadóan több minden is biztosítja: maga a tánc elsajátítása adja a helyzetkomikumot, az eltérő stílusú emberek a jellemkomikumot. A szöveget sem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen a fordító Parti Nagy Lajos, akinek szóleleményei, iróniája (és trágár kifejezései) a közönség nagy részében csak komikusabb hatást keltenek, és olykor „perverz örömöt” biztosít a színész számára, vallotta Kulka. A 2006-os magyarországi premier után a közönség állva, tapsolva ünnepelte a színészeket, de azóta sem csökkenő népszerűségnek örvend, s most júniusban is műsorra tűzték a Thália Színházban.
|
|
|
 |
| | | | | Levelek a táncról | | szerző: Balogh Eszter |
Jean-Georges Noverrenek elege lett. Elege lett abból, hogy a balett táncosok csilicsálé maszkokba, mesterséges és giccses díszletek közé vannak zárva, és az érzelmek halovány jelét sem mutatva teszik a szépet az udvar előkelő embereinek.
 Elege lett, és a Levelek a táncról c. művében hangot is adott ennek. Manapság már nem is érezzük, mi volt annyira forradalmi ebben az írásban, annyira beleivódott a táncművészetbe az ő látásmódja. Pedig rengeteg begyöpösödött nézeten és rozsdás eszmén kellett átverekednie magát, hogy az udvari táncból kifejező, drámai balettet csináljon. Akadt is ellensége bőven, mint mindenkinek, aki szembeszegül a régi renddel.
Noverre meglátta mozgásművészet eme ágában azt az lehetőséget, ami oly evidensnek tűnik, mégsem használta ki addig senki: a drámát. Az üres csillogást - ami talán könnyen befogadható a szórakozni vágyó előkelőknek, de tartalmatlan fecsegés a művészeknek – megtöltötte érzelmekkel, előtérbe helyezte a balett egyáltalán nem elhanyagolható szereplőjét, a táncost. A merev maszkok és jelmezek helyett a művész személyének varázsával akarta lenyűgözni a közönséget, a merev testtartást finom mozdulatokká alakította. Ahogy a táncos szerepe nem merül ki abban, hogy ér zéketlen bábuként viselkedik, úgy a koreográfusnak is finom, költői léleknek kell lenni, aki érzelmekkel telíti meg az előadást. Dolgozzon szigorú harmóniában a táncos, a zenész, és a koreográfus, a történetnek pedig legyen eleje, közepe és vége, legyen benne dráma és szenvedély, egyszóval… mindenki adjon bele apait-anyait. Ezzel függ össze, hogy lassan a mitológiai balettet felváltották az emberek életét feldolgozó előadások, amelyek árnyaltabb lélekábrázolásra adnak lehetőséget. Végre nem csak a puszta technikán van a hangsúly, ami elég ugyan a történet elmesélésére, de kevés az apró nüanszok, a belső vívódások megjelenítésére. A táncosoknak menthetelenül meg kell nyílniuk, és a saját személyiségüket adni a darabhoz. Aminek a csíráját Noverre a 17. században elültette, annak a gyümölcsét a mai kortárs táncosoknál láthatjuk beérni: egy-két extrém kivételtől eltekintve a táncosok a lehető legegyszerűbb ruhadarabokat használják, minimális díszletet (vagy egyáltalán semmit), és nem szégyellik az érzelmeiket tálcán tenni a közönség elé – olykor csomagolva, olykor a maga nyers valójában.
Noverre nagyjából 150 darabot koreografált, mégis csak a teóriái maradtak nekünk, és még azt is csak kevesen tudják, hogy a Tánc Világnapja nem véletlenül esik az ő születésnapjára. Aki New Yorkban jár, a Lincol Centerben lévő Előadóművészetek Központi Könyvtárában megtekintheti a könyv egyetlen fellelhető példányát.
|
|
 |
| | | | | Markó Iván | | szerző: Baranyai Richárd |
Ki is Markó Iván? Táncos, koreográfus, nagyon sok díjat nyert művész, a Győri Balett megalapítója, a Fesztivál Balett vezetője, és még sorolhatnám. De ha megkérdeznénk, szerintem ő ezt emelné ki: alkotó művész.
Több helyen is nyilatkozta már, hogy napi 24 órát táncol. "Hároméves voltam, amikor a rádió zenéjére elkezdtem táncolni az ágyban" – olvashatjuk tőle a Deluxe magazinban. Ha az előbbi két mondatot összerakjuk rájöhetünk, hogy az úriembernek az agytekervényei is táncmozdulatokba rendeződtek az évek során. Reggel bemelegít, egész nap koreografál, és közben bemutatja a táncosoknak, mit hogyan képzel el, azután elviszi kedvenc kutyáját sétálni. Valószínűleg ennek köszönheti a mai napig meglévő fiatalosságát és fittségét.
 De honnan indult? 1947-ben született Balassagyarmaton, és mint már olvashattuk, három évesen kezdett táncolni. Az Állami Balett Intézetbe felvételizett, ahonnan kétszer elutasították, mert úgy gondolták nem alkalmas táncosnak. Harmadszorra, kis segítséggel, fölvették. Innentől ha lehet még keményebben fogott bele önmaga táncossá alakításába. 1967-ben végzett, és bekerült az Operaház társulatába, ahol ’72-ig táncolt, majd külföldre utazott, és beállt Maurice Béjart társulatába. Azt írom beállt, pedig ez nem egészen így van, nem csak „beállt” hanem vezető szólistaként szerepelt. A Tűzmadár címszerepével debütált, olyan jól, hogy ’74-ben a világ 10 legjo bb táncosa közé sorolták. Saját bevallása szerint ’78-ban volt az az előadás (Amerikában turnéztak a Tűzmadárral) amikor talán először és utoljára túllépett emberi határain és ahogy mondja:„Én meg egyszerűen nem tudtam lejönni a levegőből, mintha csak egy álom lett volna az egész…” Ekkor jött rá arra, hogy ez egyfajta magányosságot is hordoz magában, és többé nem is kereste ezt az érzést. Talált azonban egy másikat, az alkotásét. 1979-ben megalapította a Győri Balettet. Mondhatjuk, ezzel is nagy fába vágta azt a bizonyos darabolóeszközt, ugyanis nem elég, hogy új társulatot állított össze, de koreográfusként is ekkor dolgozott először. Az előadás hatalmas sikert aratott, talán a koreográfus fanatikus táncszeretetének és alkotási vágyának köszönhetően. Innentől koreográfusként is végigjárta a világot, több helyen szerepelt vendégkoreográfusként, és újabb díjakkal gyarapította amúgy sem csekély elismerés-listáját.
1996-ban megalapította a Magyar Fesztivál Balett együttesét és ott folytatta azt amit a Győri Balettel elkezdett. 2008- ban megkapta a Prima Primissima díjat. Amit róla tudok, láttam, olvastam az alapján egy olyan ember képe rajzolódik elém, aki fanatikusan szereti a táncot, az érzelmek bemutatását és kifejezését a táncon keresztül. És pont ez az, ami nem csak nézhetővé és élvezhetővé, de magával ragadóvá teszi a darabjait. Meg persze az, hogy addig nem nyugszik, míg a majdnem-, vagy teljesen tökéletesig nem csiszolja őket.
|
|
 |
| | | | | Musical a táncoló fantázia szárnyán | | szerző: Plecskó Edina |
10 évet kellett várnia a magyar közönségnek arra, hogy Európában először hazánkban mutassák be a korábban New Yorkban debütáló Contact című „musicalfantáziát”, amely mű sikereit mi sem bizonyítja jobban, hogy jutalmazásáért egy teljesen új Tony-díj kategóriát, „A legjobb különleges színházi élmény” díját hozták létre.
 A szerző, John Weidman és Susan Stroman koreográfus művét Budapesten a Madách Színház és a Művészetek Palotája közös produkciójaként vitték színre május 22-én, a színház történetében először eredeti rendezésben meghagyva egy darabot. Az 1999-ben a New York-i Lincoln Center kamaratermében bemutatott zenés, táncos mű kinőtte korábbi környezetét, így került át a már Broadway-színháznak számító nagyterembe és indult később turnéra az Egyesült Államokba, Japánba, hogy aztán Európába, Magyarországra is eljusson. A szépszámú állomásból álló körút oka a darab mondanivalójában rejlik. Az eredeti koncepció szerint a nagyvárosi, ezen belül is a New York-i emberekről szerettek volna egy történetet elmesélni, akik oly sokan és szorosan élnek egymás mellett, mégsem képesek emberi kapcsolatok kialakítására. Később azonban világossá vált, hogy ez nem lokális probléma, más metropoliszok más lakóinak ugyanilyen nehézségekkel kell szembenézniük, ahogyan a két felvonásos darab második egységében is hatásos illusztrációt kapunk ennek igazolására.
 Összesen három különálló táncjátékot láthatnak a Contactra jegyet váltók, amely részeket a kapcsolatokon és a táncon kívül a swing szó köti össze. A hinta (angolul swing) címet viselő első részben maga a játékeszköz játssza a főszerepet, miként Fragonard egy rokokó képének megidézéseként a fiatal szereplők vágyainak kielégítéséhez ez a tárgy szolgál. A meglehetősen pajzán és erotikától túlfűtött jelenetben azonban igazi táncos villanásokra nem számíthatunk, ezt csak a következő részben kapjuk meg. A Nem mozog! című második blokk az ’50-es évek egy olasz maffiózóját (swinger) idézi fel, amely meglehetősen agresszív és egyben humoros karaktert Pusztaszeri Kornél kitűnően formálja meg. Az általa rettegésben tartott feleség (Ladinek Judit) fantáziavilágát a színpadra vetítve pedig az est folyamán első ízben részesülhetünk igazi táncélményben.
A névadó és egyben utolsó rész egy swingklubban játszódik, egy sikeres reklámszakember, Mr. Wiley társas magányát ábrázolva. Az öngyilkosságot elkövető férfi képzeletében pergő események során az érzelmi kötődés iránti vágyról kapunk tanúbizo nyságot, miszerint hiába a sikerek utáni hajsza, ha nincs kivel megosztani a jutalmat. Az itt feltűnő „Sárgaruhás lány” (Keveházi Krisztina) pedig metaforaként szolgálja a férfi saját magával vívott küzdelmét, hiszen a kiszemelt nővel képtelen kontaktusba kerülni, mintegy harcot vív a vele való táncért. A mozgásos elemek itt végleg kiteljesedést nyernek: swing, modern táncok és akrobatikus rock and roll pezsdíti fel a hangulatot, a fellépő táncművészek minden elismerést megilletően nyújtották legjobbjukat. Az est egészét átölelő zenei anyag a klasszikus és modern muzsikák széles skáláját vonultatja fel dicséretes módon: felcsendül többek között Grieg Anitra tánca, Csajkovszkij Anyeginje, ahogyan Robert Palmer és a Beach Boys is kitűnő talpalávalót ad a színészeknek.
|
|
 |
szerző:
Plecskó Edina
|
Ha a tánc, különösen a salsa szerelmesei vagyunk, akkor az Ó utca 33. szám alatt lévő Szilvuplé Varietébe mindenképpen érdemes betérnünk: a jelzett stílusban hétfőtől szerdáig tündöklő hely ugyanis garantáltan vérpezsdítő hangulattal szolgálja az ide látogatókat.
 A salsa-estek pergő, latin ritmusát DJ Gera lemezei biztosítják, a szenvedélyes bachata, vagy a lágy és érzéki merengue mellett a reggeaton ütemesen tomboló taktusait is a lemezlovas repertoárjába zárva. Zenei választékosság terén tehát mindenképpen jár az elismerés, ahogyan a hely belső terének kivitelezése is – különösen az átalakítás után – kellemes összhatásról tanúskodik. A termek szűkös méretei azonban már hagynak kívánnivalót maguk után, az egy-egy zsúfoltabb estén összegyűlő embertömeg ugyanis eléggé megnehezíti a táncosok érvényesülését a parketten – így előidézve azt az ötletet, miszerint júniustól szabad ég alatt folytatódnak a bulik. Ám ha egy kis stílusváltásra és a fenti estek törzsközönségétől eltérő arcokra vágynánk, a Szilvuplé erre is megoldást kínál a hét többi napjára szervezett egyéb programjaival.
Személyzet: 8
Fogadtatás: 5
Légkör: 7 – kár, hogy a cigi füst itt is jelen van
Kínálat: 7
Mosdó: 8 – tiszta, folyamatosan takarítják
Összbenyomás: 7 – érdemes visszatérni
Összesen: 60/42
|
szerző:
Tóth Tamara
|
Ha salsázni csak nagyon kezdő szinten tudunk, nem ajánlatos felkeresni a  szóban forgó helyet, hiszen amatőröknek itt nem sok babér terem. Ellenben a hobbi és profi táncosok megtalálhatják a számításukat. Én inkább a hét második felére koncentráltam, amikor is a Szilvuplé egyéb programokat kínál, például (számomra) ismeretlen együttesek koncertjeire térhetünk be. Egy ilyen este, baráti társaságban eltöltve tökéletesnek ígérkezhet, de a hely méretei nem teszik ezt lehetővé, ráadásul a színpadról harsogó koncert a beszélgetést is nagymértékben korlátozza. A pincérek kicsit mufurcak, de elvétve jó italakciókat kínálnak, ha van türelmünk kivárni. Nincs mese, meg kell tanulni táncolni – jelen esetben salsázni – és akkor a szabadtéri forgatagban lelkesebben elvegyülhetünk.
Személyzet: 5 – talán csak rossz napjuk volt
Fogadtatás: 5 – olyan nincs
Légkör: 4 – klausztrofóbiásoknak nem ajánlott
Kínálat: 8
Mosdó: 8
Összbenyomás: 6
Összesen: 60/36
|
|
 |
| | | | | Táncos a sötétben | | szerző: Szántó Sz. Erika |
Lars von Trier az emigráció, a betegség, a nyomor problémáit taglaló alkotása a giccs és a totális eszköztelenség határán egyensúlyoz.
 A film a Dogma utáni, Hollywood felé kacsingató tematika és technológia, musical és melodráma elegye, Trier egyik legnaturalisztikusabb alkotása. A történet szerint, a hazáját elhagyó naiv, ugyanakkor szeretetreméltó özvegy (Björk nagyszerű alakítása), acélgyári munkásként kívánja előteremteni fia számára a szemműtéthez szükséges pénzt. A betegség örökletes. Az anya egyre inkább csak a sötétségben tapogatózik. De mindenáron küzd, hogy gyermeke elkerülhesse azt, amit ő már nem tud. Az idő lerövidül, és a homályban tapogatózva elkezdődik a visszaszámlálás. A szürreálissá fokozódó embertelen munkában a gépek zaja teremti meg a Björk képzeletében kibomló dalok zenei alapját.
A Táncos a sötétben a rendező Aranyszív-trilógiájának befejező darabja, amely lezárja az előző két darabban – Hullámtörés, Idióták – megismert tematikát, a női mártíromságot középpontba állító, a társadalom, az intézmények és a fanatikusan jó egyén feloldhatatlan ellentétének bemutatását. "Most megértem a halálraítélt utolsó cigarettáját, utolsó pohár rumját. Sose tudtam fölfogni, hogyan fogadhatja el ezt a nyomorúságos ajándékot. Pedig mennyi öröm van benne! Azt hiszik, az az ember bátor, mert mosolyog. Pedig azért mosolyog, mert rumját kortyolja. Akik látják, nem tudják, hogy az ő távlatai már egészen mások, és hogy ez az pohárka rum emberi életté tette ezt az utolsó órát." (Antoine de Saint-Exupery)
|
|
 |
|
