|
|
| | | | | „Megleltem, íme hazámat” – gondolatok Cseh Tamásról |
|
Vannak olyan pontok az ember életében, amikor úgy érzi, hogy most meg kell állni egy pillanatra. Megállni, visszagondolni, szembesülni, rendszerezni, válogatni – eldobni a kevésbé fontos dolgokat, és megtartani azt, amire szükségünk van. Néha rendet rakni a fejünkben. Ha máshogy nem megy, hát kimondva, kiénekelve azt, ami nyomaszt vagy foglalkoztat. Bereményi Géza és Cseh Tamás így tettek: éltek, láttak, reagáltak, véleményt formáltak.
Szerző: Juhász Bence
 De hogy is kezdődött? Tamás 1943-ban Budapesten született, de 13 éves koráig Tordason élt. Az érettségi után elvégezte a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd az egri Tanárképző Főiskolát és a Képzőművészeti Főiskolát. 1967-től 1974-ig egy budapesti általános iskolában rajzot tanított. Tamás és Géza egy kocsmában találkoztak először. 1970-től pusztán saját és barátaik szórakoztatására kezdtek el dalokat írogatni, melyekből aztán Tamás a többiek unszolására nagy nehezen előadott néhányat a Kex együttes koncertjein. Szoros barátságuk egész közös pályafutásukat végigkísérte: Géza a szövegeket írta, Tamás adta hozzá a dallamot, hangját és előadásmódját. A 70-es évek közepén Tamás egy házibuliban megismerte Másik Jánost. Idővel barátok lettek, közös albérletbe költöztek – az ekkori élményekből aztán 1977-ben megszületett a „Levél nővéremnek” című első nagylemezük, melyen Géza szövegezésében adták elő saját életük történetét. Hát így kezdődött – a folytatásban pedig 16 lemezen (köztük koncertlemezek is vannak) énekelt nekünk Tamás, melyeken viszonylag sajátos felfogásban ismerhettük meg az elmúlt 30 év történéseit, kaphattunk lenyomatot a rendszerváltásról, valamint az azt megelőző és az azt követő időszakról.
Éppen ’89-ben, egyik este a rádiót kapcsolgatva, meghallottam egy dalt. Azt énekelte valaki, hogy „Sohase’ láttam ilyen időt, esik az eső és száraz a föld,  óóórááááám mindig megáll, vagy mint a bolond, rohanva jááááááár…”. Már a dallam is befészkelte magát a fülembe, de hát a szöveg…! Ugye tudjuk, hogy több se’ kell egy kamasznak, aki épp az élet rejtett összefüggéseit és a mindenben megbúvó egyértelmű kavalkádot keresi, hogy úgy gondolja: „Ez igen! Ez már valami! Kimondja azt, amit nem is mond ki… ööö… mit mond ki? ...izé… mint nem mond ki? Mindegy. Ennek jó lesz utánajárni!”. Miközben hallgattam új példaképemet (mert minden jel arra mutatott, hogy ennek már a fele se’ tréfa), azon tanakodtam, hogy majd kinek kell írni a Kossuth Rádióba, hogy előkerítse nekem a személyiségemet döntően befolyásoló (értsd: farkas leszek vagy bárány) információt, hogy ekkor és akkor, ebben és abban a műsorban ki énekelte, hogy… de ezt nem ismételném el. A dalnak vége lett, és – csodák csodája – egy kellemes női hang ezt mondta: „Cseh Tamás énekelt”. Másnap már a „Vasárnapi nép” eredeti műsoros kazettámmal sokkoltam a szomszédokat – Tamás ilyen hangosan még nem énekelt előtte, az biztos. A címadó dalban hamar megtaláltam a célzott kritikát a fölső szomszédok irányába, akikre 102%-ban illett a „vasárnapi nép” jelző, és ezt úgy érzem, sikerrel tudtukra is adtam. Most már tudom, hogy nem értették az üzenetet: olyanok maradtak, amilyenek voltak. Ám szerencsére nekem sikerült észrevennem, hogy azért ez nem hevimetál, és nem is feltétlen szükséges halálfejekkel és hangerővel riogatni a társadalmat ahhoz, hogy jó útra térjen. Inkább belemélyedtem tehát kamaszos lelkesedésembe, és szereztem egy olyan barátot, aki tudta, mit érzek, vagy ha esetleg én nem tudtam, akkor ő elmondta nekem. Ez így kerek.
Mi is lehet az a titok ezekben a dalokban, amely különböző embereket hosszú időn – akár egy életen – át megragad? Mert nem arról van szó, hogy meghalljuk, hogy „ájlávjúbébiszómáccs”, és mivel a többi osztálytársunk is ezt énekli, hát jól felfogott érdekünkből mi is beállunk a sorba, mert nem akarunk örökké szeplős, szemüveges, elálló fülű gyerekek maradni. Sőt! Legkevésbé mondhatjuk azt, hogy Tamás és Géza stílusa széles tömegek által elfogadott és befogadható. Nehéz dalok. Nem boldogságról, nem gondtalanságról szólnak. Nem mondják ki, hogy „most nekem rossz, mert elmúlt a szerelem, ajajaj”, hanem körülírják: apró momentumokkal, finom utalásokkal, vagy akár egy vissza nem fogott szitkozódással. Nem burkolnak rózsaszín ködbe semmit, nincsenek nagy hősök és tökéletes emberek. Nincs fekete és fehér, hanem árnyalatok váltakoznak a lélekben, melyek néha még színesek is tudnak lenni. Humor. Irónia és önirónia. És van őszinteség, esendőség, nyomor, gyengeség, elmúlás. Aki hallgatta vagy látta Tamást, azt érezhette: „Ez az ember nem játssza magát, nem pózol, hanem elém tárja a szívét és gondolatait úgy, ahogy jön. Ez az ember olyan, mint én. Rólam beszél, rólam és belőlem énekel.” (sokakkal beszélgettem már erről, valamint a Youtube-on található hozzászólások is ezt tükrözik). És azt hiszem, meg is találtuk a titkot: a magunkra ismerés a másik emberben, a cinkosság, ez a fajta mondhatni kifinomult közösségi élmény. Nehéz leírni pontosan – sőt talán nem is lehet –, hogy milyenek Tamás dalai. Inkább maradjunk annyiban, hogy kezdetnek érdemes találni egy nyugodt fél órát, és az előbb már említett oldalon meghallgatni néhány számot. Megéri.
Tamás az idén nyáron elment közülünk. Régóta tudtuk, hogy beteg. Jó ideje visszavonult, és nem sok hírt lehetett róla hallani, de egyértelmű volt, hogy kezelésekre jár. Aztán úgy egy éve megjelent vele egy interjú, mely nem csak a betegségről, hanem bizakodásról is árulkodott annak ellenére, hogy beszélt a halálról is. Egyik mondata elevenen él bennem: „Persze nem a mindenáron való életben maradás a cél.”
Félve hallgattam meg Bereményi Géza beszédét a temetésen. Tartottam attól, hogy lezár majd bennem valamit: egy olyan korszakot, amelyet halálának híre nem zárt le, és csak vigyázva engedtem fülembe a szavakat, nehogy valami visszafordíthatatlanul szomorú hangulat kerítsen hatalmába. De nem kerített. Annak ellenére, hogy Géza ezt mondta: "Mint egy csonkolás, olyan súlyos veszteség számomra Cseh Tamás halála, elvitte magával a már soha meg nem születő dalszövegeket". A búcsút nem búcsúként éltem meg, inkább a másíthatatlan elfogadásaként, szembesülésként azzal, hogy így van, Tamás meghalt, ám velünk van a dalaiban, a személye és előadásai varázsában, abban a közvetlenségben, őszinteségben, amely belőle áradt, és amellyel bennünket is élete részévé tett. Érdekes, de jóleső meghatottsággal, néha szinte derűsen hallgattam a felidézett történeteket Gézától. És ez így volt jó.
Talán nem sikerült minden gondolatomat és érzetemet úgy átadni, ahogyan igazán akartam, hogy teljes mértékben tükrözze azt, ami benne van Tamással való „kapcsolatomban”. Azt a megmagyarázhatatlan, inkább csak örömmel, lelkesedéssel és érzéssel megélhető közelséget, melyet rajtam kívül még sok ember magáénak érez. Furcsán intenzív viszony ez... mint ahogy az a tény is furcsa, hogy Tamás az örök vadászmezőkre távozott. Ezt nem pusztán a megszokott szófordulat kedvéért írtam, hanem azért, mert – sokan tudjuk róla, hogy – az indián kultúrának és jelképeknek az ő esetében több, mint szimbolikus jelentése van. „Szervusz, Tamás!”
Cseh Tamás honlapja:
www.cseh-tamas.hu
|
|
 |
 szerző:
Balogh Eszter
|
Kinek mi jut eszébe, ha azt mondom: rendszerváltás előtti hangulat? Nem akarok politizálni, szimpla kocsmákra gondolok. Jobban mondva presszókra - ha szépen akarom mondani.
 Nekem kis mozaikos csempe, piros viaszkos vászon puffok, üveg kávéspohár, csipketerítő üveg hamutartóval, szot-üdülő szag. Pont mint a Bambi presszóban. Kockacukorillat van, kedves és visszafogott pincérlányok, és Oszfolk Ottóné is a tőle telhető legmodorosabb hangnemben, írásban adja tudtunkra, hogy hol a kutyánk helye, ha jóban akarunk maradni vele: az asztal alatt. És társasjátékozni sem szabad a teraszon (utóbbit nem értem). A számlát a kiszolgálás után ki kell egyenlíteni. Szokatlan, de végülis mindegy, ez egy ilyen hely. Nem olyan presszó, ahol kérdezget meg kötözködik az ember. A kávé nem habos, nem csiricsáré, nincs mellette olasz melléknév és csomagolt keksz. Egyszerűen kávé. Kész felüdülés. Nosztalgikus nyaralás hangulat, annak ellenére, hogy olyan évjárat vagyok, akibe még nem ivódott a bambi szintetikus málnaaromája.
Személyzet: 8 (amennyi kell, semmi több)
Fogadtatás: 8 (lásd fent)
Légkör: 8
Kínálat: 9
Mosdó: 8
Összbenyomás, közérzet: 9
Összesen: 60/50
|
szerző:
Kinga
|
 Ha rendszerváltás túrát akarunk tenni Budapesten, akkor 3 helyet kell feltétlenül útba ejtenünk. Ezek a Szoborpark, a Terror háza és a Bambi (vetekszik a Marximmal, hacsak nem szorul miatta a negyedik helyre). Szóval betérni ide valóban felér egy időutazással. Egészen csendes, nyugis kis hely, az ember már-már nehezen hiszi el, hogy pár saroknyira Budapest forgalmas utcáiba botlik. Viszont ha egészen nyílt és őszinte akarok lenni azt kell mondjam, ide csakis a hangulat húzza az embereket, a többi ugyanis olyan nemesen egyszerű, hogy azt már szeretni kell.
személyzet: 7
Fogadtatás: 6
Légkör: 7
Kínálat: ? - étlapot nem adtak
Mosdó: 7 - a csempe valami rettenetesen bájos.
Összbenyomás, közérzet: 9
Összesen: 60/36+?
|
|
 |
| | | | | Hová tűntek a hősök? | | szerző: Simon Borbála |
Európa Kiadó. Gyorsan leírom, hogy el ne felejtsem. Persze, sehol egy toll, mikor kéne. Szóval azt hiszem, húsz év múlva nem lesznek olyan hősök, mint amilyenek a nyolcvanas évek hírnökei, azaz mint Vígh Mihály, Menyhárt Jenő, Bárdos Deák Ági, Müller Péter Sziámi, ef Zámbó István, fe Lugossy László, Pajor Tamás és sokan mások voltak.
A miértre adott válaszom pedig az, hogy a nagy szabadságból, amit ma demokráciának nevezünk, csak egy dolog hiányzik: a szabadságunk. Túl sok az individuum és azok akarata, és az életből való alázat hiánya. Sorra halnak meg ezek a régi hősök - Dénes József "Dönci", de Cseh Tamás és másik vonalon ugyan, de Ötvös Csöpi is. Vagy csak elfelejtjük őket. Mert ki lép fel például a Magyar Narancs hétvégi húsz éves szülinapi buliján? A 30Y, a Fine Cut Bodies, a Mystery Gang. Egyrészről persze érthető, miért.
Európa Kiadó – Európa Kiadó
Nincs most kedvem leírni. Azért legyen mégis egy kis popkultúra a nyolcvanas évekről. Cpg, F.O. System, Balaton, most hagyjuk. Trabant is volt már itt…
A.E. Bizottság, Neurotic, meg Európa Kiadó, na igen. A zsigereimben vannak ezek a zenék, vagy mi. Sose hallottam őket, de vérismerősek. Mindig kérdezem egyetlen megmaradt felmenőm, hogy milyen volt fiatalnak lenni akkor meg előtte, élni és érezni, de nem tud választ adni. Ilyenkor úgy érzem, megkésett ember vagyok, mint Beszterce vár ura. Nem múlik el ez az érzés soha, hiába. Úgy, ahogy ezek a zenék is örökre aktuálisak maradnak.
Neurotic – Brék
A Neurotic a legelső budapesti punkzenekarok egyike volt. A műfaj hírnökei. Azt képviselték, amit nyugati társaik, mind külsőben, mind zenei tudásban, mind ideológiában: tagadták az intézményesült, rohadt rendszert, a változásra voksolva inkább. Új hullám, aha. Ám Pajor Tamás, énekes, hamarosan szűknek kezdte találni a punk egyszerű szerkezetét. Arra vágyott, amire az előtte járó példaképei: az URH, VHK, Kontroll, és Bizottság. Akik már többet tudtak kihozni nyolcvanas évek apatikus életérzéséből.
A.E. bizottság – Szerelem
Az A. E. Bizottság első koncertjét 1980. augusztusában adta a Hajógyári Szigeten. A közönség azonban nem igen volt vevő a „zene nélküli zenéjükre”. Műfajon kívüli emberek voltak. Az úgynevezett szakma és a politikai vezetés is kézzel-lábbal tiltakozott ellenük és elhatárolódott tőlük. Végül a Hungaroton gondozásában jelent meg 83-ban egy koncertfelvétel, Kalandra Fel!! címmel. A zenekar mégsem félt soha a műfaji behatárolástól. Úgy jellemzik zenéjüket, mint a színtiszta realizmus randevúja a dadával, ahol a zen-buddhista filozófia felé mutató mélységek blődlibe fordulhatnak.
 Az URH, Kontroll Csoport és az Európa Kiadó is hamar feloszlott, nem érték meg úgymond „egyben” a kilencvenes éveket. Bár olykor-olykor továbbra is koncerteztek. A rövid fennállásuk alatt mégis sikerült óriási hatást gyakorolniuk. Akik a nyolcvanas években születtek, vagyis a mai huszonéves korosztály, az anyatejjel vagy már, mint magzat a méhben szívta magába ezt az életérzést. Elkerülhetetlenül ott van a tudatalattijuk / a tudatalattink legmélyén. Nem hiába enyhült a szocializmus, és dőltek le sorra a falak. Persze a rendszert is meg kell szabadítani, de önmagunk felszabadítása nélkül, ahogy tették ezt például Woodstockban, a hatvanas években, egy teljesen más generáció gyermekei, ahogy próbálkoztak a szabadsággal a nyolcvanas évek fiataljai, ez sehogyan sem lehetséges. Mi nyolcvanasok, már úgymond szabadnak születtünk. És mégsem vagyunk azok.
Emiatt azt hiszem, még azt jegyzem gyorsan, egy fröccsel együtt fel, a Bazilika lépcsőjén ülve, Balaton klub koncertről jövet a Gödörből, hogy vajon hová tűntek a hősök?
|
|
 |
| | | | | Jancsó burleszk figurái | | szerző: Szántó Sz. Erika |
Jancsó Miklós a világirodalomban is felfedezhető Don Quijote- Sancho Panza archetípussal csempészi bele a népszerű kultúrát újabb filmjeibe. Kapa (Mucsi Zoltán) és Pepe (Scherer Péter) a háború előtti kabarék világának burleszk-figuráinak megtestesülései, az alacsony és magas művészet ily módon való ötvözésével pedig már lehetővé válik a szélesebb rétegekhez való eljutás is.
Jancsó Miklós rendezői munkásságának a Nekem Lámpást adott kezembe az Úr-Pesten című filmmel kezdődő új korszakát a közel negyven éve érvényes karakterisztikumok elvetése jellemzi. Míg a hatvanas és hetvenes években a tágas játékterek, a távoli horizont; a nyolcvanas évektől a fedett, félhomályos labirintus-szerű zárt terek, monitorok, addig az ezredforduló filmjeit a nagy magasságok, huzatos csarnokok, hirtelen vágások, a snitt váltások szaggatottsága és kiszámíthatatlan logikája jellemzi.
Látleletek a társadalomról
Kapa és Pepe játékos konfliktusaik végtelen sorozata által egymáshoz kötődő örökös sorstársak, barátok, szövetségesek üzletben, politikában vagy balekságban, a nyomorúságos túlélésben- néha bizarr személyiségvetületeikkel maguk jelzik az egész társadalom alapvetően igen egyszerű élet-alternatíváit. A filmek a rendszerváltozás utáni Magyarországon játszódnak, ahol az előző rendszerhez képest megváltoztak a viszonyok, szétestek a szerepek: bárkivel bármi megtörténhet- legyél akár sírásó, ügyvéd, gengszter, milliomos vagy csóró-, ha nem ügyelsz már a másik oldalon találod magad, az ember nem ura többé a sorsának. Ahogy a szokványos gondolkodásmód felborul, és az értékek átalakulnak, a filmek is úgy közvetítik az “idegen-érzetű” emberek olykor kétségbeesett próbálkozásait, újraszocializálódásuk lehetetlenségét, vagy a már megújult rendszerbe születettek kapitalista boldogulását.
Kendőzetlen őszinteség
A szereplők a brecht-i színház elidegenítő tábláival járkálnak fel és alá a filmekben, mintegy felszólítva minket, hogy ne is próbáljunk velük azonosulni, hiszen ez csupán játék. Éppen ezért, a filmekben nagy szerepet kapnak a filmes manipulációs eszközök leleplezései is. A belógó mikrofonnal, az állandó kiszólásokkal, a filmes szakzsargonnal egyfajta őszinteséget kapunk az amúgy már mindenütt megbúvó manipulatív szándék helyett, mintegy fricskaként, hogy a dolgok mélyebb rétegeibe kutassunk, és ne mindent higgyünk el elsőre a felszín alapján. A rendszerváltozás szabadságérzetét adja a hatalom uralta manipulációs törekvések leleplezése is, hiszen egy olyan rendszer után, mely nem szűkölködött a propagandisztikus, és manipulációs eszközökben már-már felüdítő ez a kendőzetlen őszinteség.
|
|
 |
| | | | | Majdnem halott újságíró nem hazudik | | szerző: Baranyai Richárd |
Volt egyszer egy újságíró, aki végigélte az előző rendszer végét, az új rendszer kezdetét, sőt, tevékenyen részt vett az első két, hmm, másfél, kormány életében. Aztán elege lett és kilépett az egészből. Szó szerint az egészből, ugyanis öngyilkos lett...
Amennyire tudom, nem is egyszer. Saját állítása szerint mondjuk úgyis mindegy volt már neki, ugyanis vagy ez, vagy elviszi a betegsége, vagy kedves úriemberek látogatják meg, amiatt, amit a könyvében leírt. A Majdnem halott... –ban kissé más szemszögből „csodálhatjuk” végig a rendszerváltás első néhány évét. Nem annyira történelem-könyv-szagú a dolog, hanem egy olyan ember naplójára hasonlít, aki annak a bizonyos rotyogó üstnek a közelében tartózkodott, és talán fél szemmel látta, hogy ki mit vett ki, vagy dobott bele.
 A google-ben keresgélve érdekes dologra lettem figyelmes. Egy másik könyvét, amit 1956-ról írt, sokkal többször idézik, veszik elő, mint ezt. Pedig ha valaki ezt elolvassa... Nos, rájön, hogy ha csak fele igaz annak, amit leírt, akkor valóban volt rá oka és hajlama is egy maréknyi embernek, hogy eltegye az írót láb alól. És az a maréknyi ember a mai napig közel áll a politikához, netán még vezető személyiség is valamelyik pártban. Ennek ismeretében érdekes, hogy ez a könyv eltűnt a süllyesztőben, a másikról pedig a mai napig vitatkoznak. A könyv nem kifejezetten 1989-ről szól, sőt, ’89-ből kevés jelenik meg benne, viszont annak utóhatásairól, az utána eluralkodó káoszról annál több derül ki belőle. Azt mondom káosz, és ezért gondolom sokan húzogatják a szemöldöküket. Ne tegyék, a káosz természetes velejárója egy új rendszer felépülésének. Viszont ebben a könyvben vannak olyan részletek, amik talán segíthetnek, így utólag, átlátni ezt a katyvaszt. Néhol még az is felsejlik, hogy kik és mit kevergettek, hogy végül jól jöhessenek ki az egészből
A Majdnem halott...-ban szó esik a bősi vízlépcsőről, arról a propagandáról, amivel azt körülvették. Valamint néhány olyan tényről, amit jótékony kezek a feledésbe taszítottak, mielőtt azok megakadályozták volna a vízlépcső létrejöttét. Találunk néhány fejezetet arról, hogyan folyt valójában a taxisblokád, és ki irányította azt. És arról is, milyen az, amikor még a titkosszolgálat sem tudja, hogy ki hallgatja le az embert az ő technológiájukkal.
A könyv nagyobb része a politikai csatákról szól. Arról, hogyan hiszi el, a koránt sem naiv újságíró, előbb az egyik, majd a másik pártnak, hogy az lesz a helyes út amin ők járnak, és hogyan csalódik újra és újra ezekben a rögös, és egyáltalán nem egyenes utakban.
 Mivel egy újságíró keze munkája, mondhatni „nagy műve” ez a könyv, így a stílusával nem lehet bajunk. Könnyen érthető, ahol kell, szellemes, ahol kell, lelombozó. De mindenképpen elgondolkodtató. Beszerezni viszont nem lesz olyan egyszerű. 1995-ben adták ki, azóta csak antikváriumokban, esetleg néhány könyvtárban található meg. Viszont aki kíváncsi arra, hogy látta és meséli el azt a korszakot egy olyan újságíró, akinek már nem volt érdeke hazudni, annak megéri előkeríteni. Nem fog csalódni.
|
|
 |
| | | | | Szép nyári nap | | szerző: Szántó Sz. Erika |
Szép nyári nap címmel több mint húsz Neoton dalból álló musicallel készült a nyárra a Budapesti Operettszínház. A darab '73 egy forró júliusi napját eleveníti fel, amikor a musical szereplői a jugoszláv határnál lévő Bácsszentmáriára utaznak építőtáborba.
A fiatalokat a tábor vezetője, a helyi MGTSZ melléküzemágának vezetője, Tóth Antal, s helyettese, Panni néni, az orosztanárnő figyeli éberen. A tinédzserek azonban leginkább szórakozni akarnak, táncolni-énekelni, és megtalálni a szerelmet. A Szép nyári nap tehát, húsz évvel a rendszerváltás után, közelmúltunkban nosztalgiázik.
"Minden rendszer próbál közösségformáló erőt felmutatni, a szocializmusban ez az építőtábor volt" -foglalja össze a darab lényegét Pásztor László, a Neoton egyik slágerírója. "Fontos, hogy a mai fiatalok megismerjék a múltat, az építőtáborok nosztalgikus báját" - teszi már hozzá Korcsmáros György a musical társírója. A történetet azonban az alkotók szerint nem kell túl komolyan venni, hiszen a musical legfőképpen szórakoztatni akar. "Ezzel a darabbal egy új és izgalmas formában szeretnénk megünnepelni a rendszerváltás 20 éves évfordulóját"- mondja Kerényi Miklós Gábor. "Hiszen a forma mindenképpen rendhagyó lesz Magyarországon. A produkció ugyanis egyedülállóan szinte teljes mértékben magántőke bevonásával készül".
A történetet Korcsmáros mellett Böhm György jegyzi, a koreográfus Dudás Éva, a rendező az Abigél sikerét is jegyző Somogyi Szilárd. A főbb szerepekben Csengeri Ottíliát, Csepregi Évát, Szulák Andreát és Csonka Andrást láthatja majd a közönség. A Budapesti Operettszínház és a Pentaton közös premierjére július 15-én került sor, a produkciót a nagyérdemű legközelebb október 25-én 15 és 19 órakor láthatja.
|
|
 |
|
