Második hallgatás körül kezdi elérni a hallgatót a Plastic Beach hatás, azaz a Gorillaz nevű fiktív formáció harmadik, Nagy Britanniában március 5-én megjelenő, nagylemeze.
A Blur hangzást rég maga mögött hagyta Dave Albarn. Jól tette. Igaz, örökké Blurre ácsingózó rajongói, bármilyen szemetet is dobna piacra, alapvető felvevő központját jelentik kiadványainak. Mindenesetre még nem tart itt a dolog. Merthogy a Gorillaz jó. Hiába fiktív és szomorú egyszerre. A fiktívsége végett is eredeti, ami ezzel a könnyen felismerhető lassú, minimál hangzással vegyítve igazán briliáns performanszá válik. Amikor a zenekar először jelent meg a piacon virtuális bandaként nem annyira szerethető, mint inkább bűnözőre rajzolt (Jamie Hewlett munkája 2D, Murdoc Niccals, Noodle és Russel) karakterekkel, már briliánssá tette az egész produkciót. Ráadásul olyan dub, hip-hop, elektronikus keverékeket dobtak piacra, mint a Clint Eastwood, a Tomorrow Comes Today és a második albumos (Damon Days) Feel Good Inc.
A Plastic Beach alkalmat ad arra, hogy az Albarn - Hewlett páros újra üzembe helyezze a Kong stúdiót, természetesen olyan „hatalmas” nevek közreműködésével, mint Snoop Dogg, Hypnotic Brass Ensemble, Kano, Mos Def, De La Soul, Lou Reed, Mick Jones vagy éppenséggel a Hagyományos Arab Zenéért létrejött Libanoni Nemzeti Zenekar. Az új albummal továbbra is hip-hop groove-os, zsíros klub ütemekre hajazó, rézfúvósok, ázsiai és arab zenekari játék által növelt zenei pillanatképeket kapunk.
Az NPR online rádió jóvoltából március elseje óta ingyen meghallgatható az új lemez, de a promó Stylo videó is negyvenezer (és nő) találat körül tart már a youtube-on, ami sajnos hazánkból nem érhető el. A fanyalgó kommentelők szerint egyáltalán nem kiemelkedő a hármas számú lemez, ugyanis nem találják a rögtön ütő refréneket, amiket álmukból felkeltve is dúdolnának akár, ahelyett hogy minduntalan egy lassított Knight Rider témát hallgassanak.
(Gorillaz – Clint Eastwood)
Ettől függetlenül bátor a sötét, szimfónikus, hangulatában még elborultabb Plastic Beach anyag. Gyermeki kíváncsisággal várhatjuk, hogy Snoop Dogg vagy épp Lou Reed milyen formát kap majd, a valóság és fikció határán egyensúlyozó szerzőktől. De akárcsak a mesékben, vajon az egész csak a fejünkben van?
Drága Olvasóm, ha Írhonból hazatérvén nosztalgiázni támadna kedved vagy vonz még a Kilkenny, a Guinnes, és az utánozhatatlan Cider, akkor Budapest tartogat számodra egy-két helyet.
Rangsor nélküli sorrendiségben ír hangulat fogad a Kelta, az Irish Cat és a Samuel Barclay Beckett után szabadon elnevezett Beckett's-ben. Ez utóbbit néztük meg most egészen közelről. Nem éppen túldesignolt honlap csalogat ide, melyen azt ígérik ez a hely: Budapest's only authentic Irish Bar (Budapest egyetlen autentikus ír kocsmája). Nos, ez nem túl szép tőlük, bár valószínűleg tényleg ez a legrégebbi mind közül de... felülemelkedve ezen lépjünk be. A tér hatalmas, adja magát, hogy szervezzünk ide valami nagy hepajt, ám ezt hamar újragondolja az ember, amint a kiszolgálásra kerül sor. Mit írok én: hamar? Amint? Őszintén szólva lepörgött egypár beszédtéma mire italhoz jutottunk vagy a választásunkat tudakolták.
Személyzet: 3 Fogadtatás: 2 - volt időnk alaposan körbejárni a helyen minden szó nélkül Légkör: 7 - híres íres a falakon a plakátok főként... Kínálat: 6 - nem túl bő, étkek terén pláne Mosdó: 9 - az egészből ez a legjobb "Ladies" & "Genim" ... bár kéztörlő nem volt. Közérzet, összbenyomás: 5 - Vajh' mennyire fülelt a szomszéd asztal társasága? Összesen: 60/ 32
szerző: Balogh Eszter
Aznap mintha megtudta volna a Teremtő, hogy ír kocsmába igyekszünk, konokul szemerkélő esőt bocsájtott Budapestre, úgyhogy mint Pavlov kutyája vágytam valami angolszászra, micsoda szerencse, hogy éppen egy igazi ír pubban beszéltünk meg randevút. A cider reményétől már csordult össze a nyálam, végre megérkezünk, kellemes félhomály, faburkolat, de... a hely kong az ürességtől... Ez egy (torkos!) csütörtök este több mint gyanús. Na mindegy, jön az étlap, a felszolgáló tempója mediterrán, stílusa csehszlovák, az italok ára nyugat-európai. Tudom, tudom, én meg pont úgy panaszkodok, mint egy igazi magyar... hogy valami jót is mondjak: örülök, hogy lehet Budapesten habzó almabort kapni. De legközelebb maradok a kedvenc Jókai téri kocsmámnál. Nem only, csak melldöngetés nélkül authentic, mindig nyüzsög, mint egy irish pub. Ez Beckett-éknél nem jött össze. Elnézést... én annyira szerettem volna jót írni.
Személyzet: 3 - nincs ott, mikor ott kéne, ott van, mikor nem kéne Fogadtatás: 2 - ha önkiszolgáló étterem lenne, 10-est adtam volna Légkör: 6 Kínálat: 9 - az egzotikumokért Mosdó: 9 Közérzet, összbenyomás: 6 Összesen: 60/35
Képzeletbeli koncert
szerző: Tatár Péter
A történet 1989-1990 táján játszódik. Bizonyára sokan hallottak már akkor is az öreg kontinensről származó ír zenekarról, a nevük azt hiszem U2. Nos ma este épp ők lépnek fel Dublinban, állítólag a múlt heti Time címlapján is láthatók voltak…
Én személy szerint semmit sem tudok róluk, csak azért vettem részt ezen a felhajtáson – ahol több ember is felugrálva, eszét vesztve versenyez a tornyosuló hangfalakkal – mert csak a gondolattól is, hogy két órát kell eltöltenem kettesben Evelinnel, valami undorító rémület fogott el. Már egy ideje tart a koncert, de egy merő unalom, sose szerettem az élő zenét, csak az tölt fel életkedvvel, hogy megpillantom a nálunknál 10 sorral hátrébb egy ismerősömet, egy sokkal szarabb helyen. Egyébként a mi jegyünk az első sorba szól, de ez sem szerez semmiféle örömet nekem, csak arra gondolok, hogy hol lehetne felhajtani egy kis marihuánát, vagy kokaint, amivel még saját bevallásom szerint meg lehetne menteni ezt a pocsék estét. A következő pillanatban a színpad felé fordítom a tekintetemet, ahol a basszusgitáros körbe-körbe futkos, Bono pedig a kezével lenyúl hozzánk, de én tudomást sem vetve rá intek neki, hogy menjen arrébb. Bármiféle testi kapcsolatot kerülni akarok ezektől a saját izzadságukban fürdő cirkuszi vándorzenészektől., és máris a Fisher-féle folyószámlára összpontosítok, amit Paul Owen kapott meg, a fene se érti, hogyan.
„De ahogy leülök, valami furcsa dologra leszek figyelmes a színpadon. Bono engem követ; utánam jött a színpad szélén, és most egyenesen a szemembe néz a színpad peremén térdepelve; fekete farmerben van (alkalmasint Gitano lehet a márkája), a lábán szandál, bőrmellényt visel, s alatta meztelen. Hófehér a teste, verejték borítja, izmai kidolgozatlanok és tónustalanok, vagy legalábbis nemigen látni, mivel a mellét némi gyér szőrzet födi. A fején cowboykalap, a haját lófarokban hordja, és siraloméneket nyögdel éppen – el is kapok néhány szót a szövegéből: „A hős csak rovar ebben a világban” – és valami halvány, alig észrevehető, ám mindazonáltal roppant zavaró, önelégült vigyor ül, sőt mindinkább terjed szét az arcán, közben felizzik a szeme, s a háttér égővörösre vált, bennem pedig ekkor hirtelen felhorgad valami hatalmas érzés, új öntudat hulláma önt el, amitől a szívem is sebesebben ver, és egyszeriben egyáltalán nem tűnik képtelenségnek azt gondolni, hogy talán valami láthatatlan húr fűz össze Bonóval, mely reám tekeredik, és eltűnik körülöttem a közönség, a zene lelassul, lágyabb hangokon szól, és egyszerre csak Bono van a színpadon egymaga – a sportcsarnok is néptelen, a zenekar elenyészik…
Aztán egyszerre csak ott van mindenki, a közönség, a banda, a zene is lassan fölbuzog, aztán Bono elfordul tőlem, én pedig maradok fityegve, vérvörösen, sajgón felmeredő farkam a combomnak feszül lüktetve, és a kezem görcsösen ökölbe szorul. Ekkor azonban hirtelen minden visszaváltozik, mintha valaki lekattintott volna egy kapcsolót, a színpad háttere is újra fehér. Bono a színpad túlsó végén ugrabugrál, és minden szívemben zúgó érzés, az agyvelőmet horzsoló káprázat is egyszerre semmivé válik…”
A koncert után a limuzinban a két lány elmesélte, hogy kifelé a mosdóból két alak megszólította, és meghívta őket a zenekar öltözőjébe. Elmagyaráztam nekik, hogy mit is akartak valójában, de már csak a reggeli Patty Winters Show járt a fejemben, aminek a témája az volt, hogy akik túléltek egy cápatámadást, valamint, hogy beállítottam-e a videó felvevőjét, és, hogy holnap este vissza kell vigyek két filmet a videotékába, miközben üveg szemekkel bámultam ki a kocsi füst színű ablakain a gőztől nedves, halott utcára, és csak a háttérben, valahol az agyam hátsó szegletében fogtam fel a következő számomra oly lényegtelen hangokat: – „Szerintem Bonónak nagyon kicsi farka lehet” – „Végtére is ír.” – „Hallod ezt? Bennünket meg akartak…
(Részlet Pat Bateman dublini U2 koncerten szerzett emlékeiből)
Mese hab nélkül, avagy a Jógyerekek képeskönyve
szerző: Balogh Eszter
Jó minőségű összetevőkből rossz ételt főzni nem könnyű. Majdhogynem lehetetlen. A Jógyerekek képeskönyvéhez csupa olyan név fűződik, ami önmagában is pikáns, összeadva meg aztán tényleg valami nagyon íncsiklandó dolog született.
Adott először is egy német orvos, Heinrich Hoffmann. Cirka másfél évszázada, 1845 körül, nem találván megfelelő mesekönyvet a gyermekének, maga írt egyet. Ezek voltak Borzas Peti (Struwwelpeter) kalandjai. A német kultúrába mélyen beágyazódott történet nagyjából hűen tükrözi az akkori nevelési elveket, sőt sajnos néha-néha a maiakat is: a gyerekek alapvetően rosszak, meg kell nevelni őket. Bármi áron. Rágja a körmét? Vágjuk le az ujját! Nem eszik az a büdös kölök? Nem baj, nem kap mást, majd később megeszi. Vagy éhen hal. Hát éhen halt. Ez sem baj, majd hoz a gólya másikat. Addig próbálkozunk, míg nem lesz egy jó gyerekünk. Elvégre „nincs a hómnál szvítebb hóm, nincsen szebb, mint az otthón” – ez pedig csak rohangáló, kedves és angyali jó(!)gyerekekkel elképzelhető, így lesz teljes és megható
Adott a radikális nevelési eszközöket pártoló Hoffman úr mellé zeneszerzőnek egy kultuszbanda: a Tiger Lillies. A londoni sohoban nevelkedett Martin Jacques-nak közel áll a szívéhez minden, ami bizarr, ami extrém, ami kívül esik a társadalmi normákon – lehetőleg minél messzebb a korláttól. Így jött képbe a Borzas Peti-mese. A festett arcú, kasztrált hangú énekes-harmonikás-zongorista bájos gyermekdalokat komponált egy sajátos látványvilágú előadáshoz. Parti-Nagy Lajos magyarra fordította, az Örkény színház társulata beöltözött – a fiúk lányoknak, a lányok fiúknak -, és kezdődhet a kabaré!
„Nyissz-nyissz, az olló dolgozik / Az ujjszopó sikoltozik.” Folyik a vér, hullanak a rosszgyerekek. Jobb, ha hallgatunk, a jó szóra, és beülünk a sarokba csendben játszani, mint az angyalkák! Vagy mégsem? Minden horrorisztikus mivolta ellenére nem kell az egészet túl komolyan venni. Nyugodtan vigye el a nagymamáját az Örkénybe, aki egy könnyű délutáni kikapcsolódásra vágyik. Csak nehogy a nagyi szó szerint értse…
Játsszák Dr Roboz: Gálffi László Dr Chor: Máthé Zsolt Anyusunk: Széles László Apususnk: Csuja Imre Petike: Bíró Kriszta Jannika: Für Anikó Robika: Hámori Gabriella Fricike: Kerekes Éva Konrádka: Pogány Judit Fülöpke: Takács Nóra Diána Augusztácska: Debreczeny Csaba Hennike: Polgár Csaba
Rejtőzködő faunvilág
szerző: Simon Borbála
Megtalálni könnyű a Bródy Sándor utca 8-as szám alatti (illetve kicsit melletti) Hybrid Art Café-t, az Olasz intézet patinás kávéházát, mégis tétova ódát intézünk a bejárathoz, amíg bemerünk lépni és megkérdezni, hogy jó helyen járunk-e, nézhető-e a Faun labirintusára keresztelt minikiállítás?
Nézhető, tehát körbetekintünk. Óvatosan, mint ártatlan gyermek a sötét erdőben, pedig igazán hangulatos a gyertyákkal övezett lépcső fel-fel egészen Eln Iván furcsa, természeti jeleneteknek tűnő műanyag-lemezbeli kivágásaiig, amely kivágások izgalmas formákat öltenek a fények hatására. A március 20-ig megtekinthető csoportos kiállításban részt vesz még Gazdag Ágnes, groteszk medvés és nyuszis képekkel; Huszárik Szilárd, akinek Jancsi és Juliska című festményén három medve bandázik egy vízipisztolyos tücsök előtt. És ahogy Jancsi és Juliskát ezen, úgy a többi képen sem találunk faunokat (de a képek alatt asztalokkal és ingyen wifivel szolgálnak). Csodálkozunk is, mint az esti-meséken. Még meg lehet minket lepni. Aztán persze kiderül, a ház kurátorának volt célja ez az összetett, furcsa mese jelleg erősítése, ami nem feltétlenül jelent faunokat, csak azok asszociációját. Az információt ugyanúgy a pultos fiútól kapjuk, akinek sajnos nem tudunk borravalót adni, mert nem fogyasztunk a helyen semmit. Mindenesetre konstatálhatjuk szüleink régi tanítását miszerint: Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Tehát kérdezzünk, kérdezzünk, kérdezzünk, ha tehetjük.
Személyzet: 10 Fogadtatás: 10 Légkör: 9 – nem csak romantikázni vágyó fiatal pároknak, de nekik nem utolsó, bár a ventillátor ilyenkor felejthető lehetne Kínálat: 8 – minden olasz Mosdó: 6 Közérzet, összbenyomás: 9 Összesen: 60/52
szerző: Szántó Sz. Erika
A Hybrid Art Café szürreális kiállításában a faunok leginkább a posztmodern képzőművészet elementális lényeiként jelennek meg. Mint ismeretes, a jól nevelt faun minden természeti folyamatban részt vesz, vagy legalábbis ő alkotja a minket körülvevő érzéki világot. Pinczés József mindenhol felbukkanó zsiráfai (Zsiráf az úton), és Gazdag Ágnes festményeken élő plüssállatai (Ne félj nyuszi!, Hermelines nyúl, Monabear) az ember tudatos és egyben diszharmonikus tájkép-átalakító faunját sugallja, míg a gyökerekben megbújó szellemet Eln Iván műanyagba bújtatott növényinstallációja juttathatja eszünkbe. A miértet egyedül Lakatos István erősen Tim Burton utóhatású rajzai vetik fel: se faun, se természet…csak a posztmodern (?!).
Személyzet: 10- nagyon kedves segítség Fogadtatás: 10 Légkör: 10 Kínálat: 8 – bár nem fogyaszottunk… Mosdó: 7- kissé raktárjelleggel Közérzet, összbenyomás: 10 Összesen: 60/55
TV maci (NÉGYSZEMKÖZT)
szerző: Simon Borbála
1964 október 23.-a óta nőttek fel generációk olyan meséken, amelyeket a Tévémaci is nézett. Kezdetben Köber Tibor eredetije, majd egy új generációs, Koch Aurél kezei alól kikerülő színes mackó vezette fel minden nap az esti meséket. Közreműködött még a tervezésben és kivitelezésben Foky Ottó tervezőgrafikus, animációs filmrendező is.
kezdőszignál
Tévémaci egy tipikus hős, aki megjelenésében folyamatosan megújul az évek során, aki mellett mindig van egy jóbarát. Ez a jóbarát pedig nem más volt, mint a Valérka nevű, sapkás alvóbaba, akit aztán a későbbiekben lecseréltek egy, Bálint Ágnes könyveiben is megjelenő figurára: Paprika Jancsira. Egyetlen hibája van csak ennek a hősnek, hogy azért hívták életre, hogy keretet adjon az Esti meséknek, mint műsornak. Így extravagánsan nem jellemzi tulajdonképpen semmi. Hacsak nem a menetrendszerinti fogmosás.
Persze azóta egy teljesen new generation növöget a televízió előtt, akiknek új hősök kellenek. Olyan diszfunkcionáló hősök, mint a magyar zenetévén megjelenő Tívímaci. Bár a modern medvét azért hívta életre a Briteon Communications, hogy az MTV márkanevet a királyi televízió ellenében promótálja, mégis sikerült járulékos tartalmat szolgáltatniuk a készítőknek. Nem lenne ugyanis hihető, ha továbbra is konszolidált, jól fésült micik köpködnék esténként a szájvizet. Kell a társadalmi fricska, miszerint a Tévémaci zabigyereke fekete, aki pisztollyal lövi szét a tévét és whiskyvel öblöget. Tívímaci féltestvére pedig igazi pank, aki szétveri a fogyasztói társadalom népszerű kellékét, majd kinyit egy újabb doboz sört. Persze lázadni és fricskát mutatni csak akkor lehet, ha van olyan erős alap, kulturális háttér, amivel szemben elfér egy ilyen poén.
szerző: Szántó Gyula
Rengeteg rajongója van a TV macinak, hiszen 1964 óta jó pár generáció nézte ahogy „köpött a maci” estéről estére.
A maci, mivel nagy sztár lett, és a '70-es – '80-as években kezdte kinőni a tévé dobozát, így megjelent könyvben, maci formájú füzetben éppen csak egész estés mozifilmet nem készítettek belőle. Néha – amit mindig nagyon vártunk – ünnepekkor nem csak a megszokott esti rutinját hajtotta végre hősünk, hanem kirakta a csizmáját az ablakba vagy megcsodálta a húsvéti tojásokat.
A hajdani tévé néző gyerekekben nagyon sok kérdés fölmerült, például, hogy lány vagy fiú-e a maci vannak-e rokonai és hova jár óvodába?
Nem tudom tudták-e, hogy sztárunkat nem Kozsó fedezte fel és nem is a Megasztár zsűrje, hanem Köbert Tibor tervezte a 60-as és 70-es évek Tévé-maciját és babáját Valérkát. 80-as években Koch Aurél tervei alapján új formát kapott és Valérkát is lecserélte Csutkababára. Az animációs filmeket Foky Ottó rendezte.
Valami bűzlik Csodaországban
Múlt hét keddtől kezdődött az Alice Csodaországban őrület: ez, az az adaptáció, travesztia, újraértelmezés, amitől rengeteget várhattunk volna, ha nem azt kapjuk, amit. Ami még ettől is dühítőbb, hogy a lehetőségek, hogy egy intelligens, valami művészit hordozó mozit lássunk ott voltak, lebegtek a felszín alatt, majdnem végig.
Szerző: Varga Viktor
Tény, hogy Disney produkcióról van szó, de az Alice esetében (már csak ha a rajzfilmből indulunk ki) elvárhatjuk, hogy maradjon valami Lewis Carroll világából és annak hangulatából. Főképp, ha egy olyan gárda dolgozik a megfilmesítésen, mint itt. Rendező: Tim Burton, főszereplők: Johnny Depp, Helena Bonham Carter, Anne Hathaway.
Alice 17 éves, már csak emlékfoszlányai vannak Csodaországról. Főszereplőnkkel kissé bajban lehetünk. Nem tűnik egyértelműnek, hogy a kislánykorától visszatérő „rémálmok”(Csodaországbeli kalandjának emlékei) mit jelentenek az életében? Tudatalatti visszavágyódását oda, hiszen saját világában láthatóan nem mozog otthonosan, vagy valóban fél tőlük, hiszen ő maga sem tartja normálisnak ezeket a visszatérő képeket, saját épelméjűségében kételkedik. Lényeg a lényeg: visszataszító vőlegénye elől menekülve végülis beleugrik, ezúttal a csalogató szerepét játszó nyúl hatására, abba a bizonyos lyukba. A zuhanás (olvashatjuk ezt más kritikában) jól sikerült, nem zavaró a 3D-s technika, ha valakinek van egy kis imaxes rutinja nem kell aggódnia, hogy eltalálja őt a zuhanó tárgyak egyike, nagyon is figyelhetünk rá, hogy mi történik a hőssel, sőt segítheti az azonosulást . Ugyanakkor tény, hogy sok az öncélú, csak ezt az újítást kiemelő jelenet, például a kalapdobás, az ikreket elragadó madár útja, stb. (Cs)Odaország, ahogy a filmben nevezik, és lakói kiégett, a Vörös Királynő által rettegésben tartott a Carroll-i őrületet nélkülöző, szinte már aggasztóan „normális” és felelősségtudó alakokká váltak. Gyakran az lehet az érzésünk, és nem ok nélkül, hogy a Kalapos például csupán játssza az őrültet, hogy ezzel becsapja a Vörös Királynőt és segítsen Alice-nak őt legyőznie.
Azok a bizonyos lehetőségek! Az Alice első látogatására utaló dialógusok, helyzetek mind-mind működhettek volna egyfajta intertextusként, kihasználhattak volna valamit (Urambocsá’ valami cselekmény mögöttit) és nem hagyták volna lebegni és aztán semmivé foszlani ennek az utalásjátéknak a lehetőségét. Csodaország nem lett sem valamifajta utópia a már kissé idősebb, a való világban helyét nem találó lánynak. Nem lett egy identitás-tisztázó hely sem, legalábbis megalapozottan semmiképp. Mert tulajdonképpen határozottabb és céltudatosabb lett Alice, de hogy mindez mitől történt? A sárkány megölése remek mesei elem, de nem Carroll történetének újragondolásában és nem tudom, hogy emancipált üzletasszonyt csinálna-e bárkiből is… A film és a történet természetesen már nem lehetett a helye egy zavarodott kislány elméjében lévő gondolatok kivetülésének, hogy azokat végigjárva, azokkal „megküzdve” elinduljon a felnőtté válás útján, mint ahogy az „első rész” koncepciója (vagy egyik koncepciója) lehetett ez. Hogy mit lehetett volna kezdeni ezekkel az alapokkal, megidézett szöveghelyekkel és megismételt szituációkkal (például a kulcsért ácsingózó Alíz a lyukba zuhanás után, találkozás a kék hernyóval, stb.) azt mindenki eldöntheti maga, de ez igazából nem a néző dolga
A zenéért felelős Danny Elfman (mint mindig) most is kitett magáért, mindig a helyén, a megfelelő hatást elérve komponált (őt nem okolhatjuk, az alá „húzta”, amit elé adtak és úgy, ahogy azt oda kellett). A maszkmesterek, sminkesek szintén remek munkát végeztek, ezt onnan is leszűrhetjük, hogy az egyik oka annak, hogy ezt a filmet rengetegen hónapok óta várták a figurákról megvillantott képek miatt volt. Colleen Atwood pedig kosztüm fronton tette meg, amit lehetett, nem is csoda egy olyan embertől, aki az alábbiakhoz már elkövette a jelmezeket: Ollókezű Edward, A majmok bolygója (a Burton-féle), Egy gésa emlékiratai, Sweeney Todd, Közellenségek. Ha a filmek vegyes színvonalúak is, a ruhák mindben nagyon ott voltak.
Ez az Alice Csodaországban egy családi kalandfilm és meg merem kockáztatni, hogy ezért a felelős az a Linda Woolverton, aki olyan forgatókönyveket tudhat magáénak mint: Oroszlánkirály, Mulan, Úton hazafelé, Szépség és a Szörnyeteg, így tehát az Alice-ból készült egy: Narnia krónikái, Harry Potter, Gyűrűk Ura keverék. Írt egy nagyon sablonos, „klasszikus” mesetörténetet, rossz poénokkal, unalmas fordulatokkal és egy rettenetesen szájbarágós, az Alice történetekhez nem méltó, giccses befejezéssel. A producerek meg több mint valószínű, hogy adták alá a lovat. A film élő példa arra, hogy egy rossz forgatókönyvből még egy olyan tényleg nagyszerű rendező, mint Tim Burton sem tudott túl sokat kihozni, de ha lehet ilyet mondani (bár szinte törvény azonosítani a filmet a rendezővel) az ő munkája most is kifogástalan, csupán annyit kellett volna még megtennie, hogy nem adja hozzá a nevét. A film felfogható lenne egy könnyed családi mozinak Alice-i alapokkal, de ezek az alapok túl jók, túl művésziek ahhoz, hogy egy ilyen silány filmre pazarolják…
Zárásképp az előzetes:
Ne zavarjon meg minket a remekül összevágott trailer. Ez alapján még bármi lehetne a filmből, nem is csoda, hogy bedőlnek még az Alice rajongók is, szinte csak azok a részek vannak benne, amik a könyvben és a rajzfilmben is benne voltak és (talán pont ezért) a legemblematikusabbak is egyben.
Viva la fantasia!
A Bábel után a kortárs mexikói filmművészet másik legjelentősebb rendezőjének alkotása is megérkezett a magyar mozikba. Akárcsak Inarritu, Guillermo del Toro is az emberek közti kommunikáció hiányáról mesél, de egészen más eszközökkel, mint fiatal kollégája. Neki nincs szüksége három kontinensre ahhoz, hogy mondanivalóját univerzálissá tegye, hiszen egy sokkal nagyobb birodalmat választott filmje helyszínéül: a végtelen emberi fantáziát.
Szerző: Jankovics Márton
Úgy látszik, hogy Guillermo del Toro-t képtelen bedarálni Hollywood. Hiába készít rendszeresen az Álomgyár számára korrekt, ám teljesen átlagos horrorfilmeket (Mimic, a júdás faj; Penge 2; Hellboy), újra és újra kiderül, hogy emellett tovább tudja fokozni alkotói kreativitását. A Spanyolországban forgatott Faun labirintusa is ékes bizonyítéka annak, hogy del Toro egyáltalán nem veszítette el sajátos szerzői látásmódját.
A Faun labirintusában két, egymástól fényévnyi távolságra álló műfaj ad találkát egymásnak, hiszen del Toro keze alatt szerves egységgé olvadnak össze a fantasy és a történelmi alapokon nyugvó háborús film műfaji jellegzetességei. 1944-ben járunk, a spanyol polgárháború végnapjaiban, amikor már csak egy-két elszánt partizáncsapat próbálja megnehezíteni a győztes Franco uralkodását. A kis Ofelia terhes anyjával együtt új nevelőapjához költözik egy vidéki udvarházba, amely egyben a fő hadiszállása a partizánok ellen folytatott ádáz küzdelemnek. Az események innentől kezdve két szálon futnak: miközben a ház körül zajlanak a véres leszámolások, a tündérmeséken nevelkedett Ofelia saját fantáziabirodalmába menekül a valóság borzalma elől. Egy faun állítása szerint három próbát kell kiállnia ahhoz, hogy halhatatlan hercegnőként visszatérhessen földalatti királyságába, ahonnan hajdanán szökött meg az emberek közé. A film nem véletlenül nyerte el az Oscar díjat három vizuális kategóriában is (smink, maszk, operatőri munka), hiszen a fantázialények aprólékos kidolgozásának, és a kamera művészi kezelésének a végeredménye egy egészen egyedi, lélegzetelállító látványvilág lett.
A Faun labirintusában az a legizgalmasabb, ahogy a cselekmény előrehaladtával egyre inkább áthatja egymást a tündérmesék világa és a polgárháború véres realitása, mígnem a Kubrick Ragyogása által ihletett fináléban végérvényesen összeolvad a kettő. A néző végül már nem tudja eldönteni, hogy mi is a helyzet igazából: A filmben látott fantasztikus lények valóban csak egy szorongó kislány képzeletének szüleményei? Vagy pedig az örökös háborúba belefásult felnőttek képtelenek már meglátni a nagyon is valóságos csodát? A világnak kétféle olvasata áll itt egymás mellett, és del Toro ránk bízza, hogy melyiket fogadjuk el mérvadónak.
A filmnek pusztán egyetlen szempontból tett rosszat a szokatlan műfaji keveredés. Persze a A faun labirintusának korántsem szerepel céljai között a történelmi hitelesség, de néha picit mégis zavaró, hogy del Toro a háborús felek jellemzésében pusztán a fekete és a fehér színt ismeri. A francoista tiszt végletes brutalitásával és kegyetlenségével szemben a partizánok olyan ártatlanok, akár a ma született bárány. Ami azonban a tündérmesében alapelvárás – a jó és a rossz szélsőséges megkülönböztetése – annak a háborús filmben az árnyalt ábrázolásmód látja a kárát. Persze ez a kis szépséghiba egyáltalán nem csorbítja A faun labirintusának művészi értékét, hiszen del Toro nem a jó és a rossz, hanem a képzelet és a valóság határvidékén kutakodik.
„Egyszer volt, hol nem volt…”
Vajon ma, a rajzfilmek, a mangák és a musicalsorozatok világában, hol a helyük Benedek Elek meséinek a gyerekek szívében és képzeletvilágában? Szélkötő Kalamona, Ördög Rózsa, vagy Gyönyvirág Palkó története csak a legkisebbeknek szólnak, aztán örökre ott porosodnak a könyvtár vagy jobb esetben a gyerekszobák polcain?
Szerző: gromek
A kutatók nem győzik elégszer hangsúlyozni a mesék fejlesztő tulajdonságait, és most nem csupán a szókincs gazdagítására kell gondolni. A könyvből olvasott vagy hallgatott mese a nagybetűs élet „használati szabályaira” tanítja meg a gyerekeket. Kreativitás, moralitás, narratív gondolkodás. A srácoknak azonban mindenekelőtt élvezetes időtöltés.
Benedek Elek, a szinte legnagyobb magyar mesélő idén lenne 150 éves. A Petőfi Irodalmi Múzeum Egyszer volt, hol nem volt című kiállításán felelevenednek a székelyföldi kisdiák gyermekévei, a varázslatos, mesét, mondát termő szülőföld emlékei, de a harcos újságírót, fordítót is megismerhetjük. A kicsik és a nagyok együtt fedezhetik fel Elek apó régi és legújabb változatban kiadott meséit a mesesarokban. Lehetőség van mesehallgatásra, bábozásra, jelenet előadására, felolvasásra, játékra és a kiállítás kincseinek felfedezésére. …fuss el véle!
„Egyszer volt, hol nem volt…” – Benedek Elek emlékkiállítás 2010. szeptember 1-ig.
Petőfi Irodalmi Múzeum 1053 Bp., Károlyi Mihály utca 16. Tel.: 317-3611 Nyitva: K–V 10–18h
A Blur hangzást rég maga mögött hagyta Dave Albarn. Jól tette. Igaz, örökké Blurre ácsingózó rajongói, bármilyen szemetet is dobna piacra, alapvető felvevő központját jelentik kiadványainak. Mindenesetre még nem tart itt a dolog. Merthogy a Gorillaz jó. Hiába fiktív és szomorú egyszerre. A fiktívsége végett is eredeti, ami ezzel a könnyen felismerhető lassú, minimál hangzással vegyítve igazán briliáns performanszá válik. Amikor a zenekar először jelent meg a piacon virtuális bandaként nem annyira szerethető, mint inkább bűnözőre rajzolt (Jamie Hewlett munkája 2D, Murdoc Niccals, Noodle és Russel) karakterekkel, már briliánssá tette az egész produkciót. Ráadásul olyan dub, hip-hop, elektronikus keverékeket dobtak piacra, mint a Clint Eastwood, a Tomorrow Comes Today és a második albumos (Damon Days) Feel Good Inc.
Rangsor nélküli sorrendiségben ír hangulat fogad a Kelta, az Irish Cat és a Samuel Barclay Beckett után szabadon elnevezett Beckett's-ben. Ez utóbbit néztük meg most egészen közelről. Nem éppen túldesignolt honlap csalogat ide, melyen azt ígérik ez a hely: Budapest's only authentic Irish Bar (Budapest egyetlen autentikus ír kocsmája). Nos, ez nem túl szép tőlük, bár valószínűleg tényleg ez a legrégebbi mind közül de... felülemelkedve ezen lépjünk be. A tér hatalmas, adja magát, hogy szervezzünk ide valami nagy hepajt, ám ezt hamar újragondolja az ember, amint a kiszolgálásra kerül sor. Mit írok én: hamar? Amint? Őszintén szólva lepörgött egypár beszédtéma mire italhoz jutottunk vagy a választásunkat tudakolták.
szemerkélő esőt bocsájtott Budapestre, úgyhogy mint Pavlov kutyája vágytam valami angolszászra, micsoda szerencse, hogy éppen egy igazi ír pubban beszéltünk meg randevút. A cider reményétől már csordult össze a nyálam, végre megérkezünk, kellemes félhomály, faburkolat, de... a hely kong az ürességtől... Ez egy (torkos!) csütörtök este több mint gyanús. Na mindegy, jön az étlap, a felszolgáló tempója mediterrán, stílusa csehszlovák, az italok ára nyugat-európai. Tudom, tudom, én meg pont úgy panaszkodok, mint egy igazi magyar... hogy valami jót is mondjak: örülök, hogy lehet Budapesten habzó almabort kapni. De legközelebb maradok a kedvenc Jókai téri kocsmámnál. Nem only, csak melldöngetés nélkül authentic, mindig nyüzsög, mint egy irish pub. Ez Beckett-éknél nem jött össze. Elnézést... én annyira szerettem volna jót írni.
Én személy szerint semmit sem tudok róluk, csak azért vettem részt ezen a felhajtáson – ahol több ember is felugrálva, eszét vesztve versenyez a tornyosuló hangfalakkal – mert csak a gondolattól is, hogy két órát kell eltöltenem kettesben Evelinnel, valami undorító rémület fogott el. Már egy ideje tart a koncert, de egy merő unalom, sose szerettem az élő zenét, csak az tölt fel életkedvvel, hogy megpillantom a nálunknál 10 sorral hátrébb egy ismerősömet, egy sokkal szarabb helyen. Egyébként a mi jegyünk az első sorba szól, de ez sem szerez semmiféle örömet nekem, csak arra gondolok, hogy hol lehetne felhajtani egy kis marihuánát, vagy kokaint, amivel még saját bevallásom szerint meg lehetne menteni ezt a pocsék estét. A következő pillanatban a színpad felé fordítom a tekintetemet, ahol a basszusgitáros körbe-körbe futkos, Bono pedig a kezével lenyúl hozzánk, de én tudomást sem vetve rá intek neki, hogy menjen arrébb. Bármiféle testi kapcsolatot kerülni akarok ezektől a saját izzadságukban fürdő cirkuszi vándorzenészektől., és máris a Fisher-féle folyószámlára összpontosítok, amit Paul Owen kapott meg, a fene se érti, hogyan.
Adott először is egy német orvos, Heinrich Hoffmann. Cirka másfél évszázada, 1845 körül, nem találván megfelelő mesekönyvet a gyermekének, maga írt egyet. Ezek voltak Borzas Peti (Struwwelpeter) kalandjai. A német kultúrába mélyen beágyazódott történet nagyjából hűen tükrözi az akkori nevelési elveket, sőt sajnos néha-néha a maiakat is: a gyerekek alapvetően rosszak, meg kell nevelni őket. Bármi áron. Rágja a körmét? Vágjuk le az ujját! Nem eszik az a büdös kölök? Nem baj, nem kap mást, majd később megeszi. Vagy éhen hal. Hát éhen halt. Ez sem baj, majd hoz a gólya másikat. Addig próbálkozunk, míg nem lesz egy jó gyerekünk. Elvégre „nincs a hómnál szvítebb hóm, nincsen szebb, mint az otthón” – ez pedig csak rohangáló, kedves és angyali jó(!)gyerekekkel elképzelhető, így lesz teljes és megható
Játsszák
Nézhető, tehát körbetekintünk. Óvatosan, mint ártatlan gyermek a sötét erdőben, pedig igazán hangulatos a gyertyákkal övezett lépcső fel-fel egészen Eln Iván furcsa, természeti jeleneteknek tűnő műanyag-lemezbeli kivágásaiig, amely kivágások izgalmas formákat öltenek a fények hatására. A március 20-ig megtekinthető csoportos kiállításban részt vesz még Gazdag Ágnes, groteszk medvés és nyuszis képekkel; Huszárik Szilárd, akinek Jancsi és Juliska című festményén három medve bandázik egy vízipisztolyos tücsök előtt. És ahogy Jancsi és Juliskát ezen, úgy a többi képen sem találunk faunokat (de a képek alatt asztalokkal és ingyen wifivel szolgálnak). Csodálkozunk is, mint az esti-meséken. Még meg lehet minket lepni. Aztán persze kiderül, a ház kurátorának volt célja ez az összetett, furcsa mese jelleg erősítése, ami nem feltétlenül jelent faunokat, csak azok asszociációját. Az információt ugyanúgy a pultos fiútól kapjuk, akinek sajnos nem tudunk borravalót adni, mert nem fogyasztunk a helyen semmit. Mindenesetre konstatálhatjuk szüleink régi tanítását miszerint: Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Tehát kérdezzünk, kérdezzünk, kérdezzünk, ha tehetjük. 
képzőművészet elementális lényeiként jelennek meg. Mint ismeretes, a jól nevelt faun minden természeti folyamatban részt vesz, vagy legalábbis ő alkotja a minket körülvevő érzéki világot. Pinczés József mindenhol felbukkanó zsiráfai (Zsiráf az úton), és Gazdag Ágnes festményeken élő plüssállatai (Ne félj nyuszi!, Hermelines nyúl, Monabear) az ember tudatos és egyben diszharmonikus tájkép-átalakító faunját sugallja, míg a gyökerekben megbújó szellemet Eln Iván műanyagba bújtatott növényinstallációja juttathatja eszünkbe. A miértet egyedül Lakatos István erősen Tim Burton utóhatású rajzai vetik fel: se faun, se természet…csak a posztmodern (?!).
Azok a bizonyos lehetőségek! Az Alice első látogatására utaló dialógusok, helyzetek mind-mind működhettek volna egyfajta intertextusként, kihasználhattak volna valamit (Urambocsá’ valami cselekmény mögöttit) és nem hagyták volna lebegni és aztán semmivé foszlani ennek az utalásjátéknak a lehetőségét. Csodaország nem lett sem valamifajta utópia a már kissé idősebb, a való világban helyét nem találó lánynak. Nem lett egy identitás-tisztázó hely sem, legalábbis megalapozottan semmiképp. Mert tulajdonképpen határozottabb és céltudatosabb lett Alice, de hogy mindez mitől történt? A sárkány megölése remek mesei elem, de nem Carroll történetének újragondolásában és nem tudom, hogy emancipált üzletasszonyt csinálna-e bárkiből is… A film és a történet természetesen már nem lehetett a helye egy zavarodott kislány elméjében lévő gondolatok kivetülésének, hogy azokat végigjárva, azokkal „megküzdve” elinduljon a felnőtté válás útján, mint ahogy az „első rész” koncepciója (vagy egyik koncepciója) lehetett ez. Hogy mit lehetett volna kezdeni ezekkel az alapokkal, megidézett szöveghelyekkel és megismételt szituációkkal (például a kulcsért ácsingózó Alíz a lyukba zuhanás után, találkozás a kék hernyóval, stb.) azt mindenki eldöntheti maga, de ez igazából nem a néző dolga
hogy ezért a felelős az a Linda Woolverton, aki olyan forgatókönyveket tudhat magáénak mint: Oroszlánkirály, Mulan, Úton hazafelé, Szépség és a Szörnyeteg, így tehát az Alice-ból készült egy: Narnia krónikái, Harry Potter, Gyűrűk Ura keverék. Írt egy nagyon sablonos, „klasszikus” mesetörténetet, rossz poénokkal, unalmas fordulatokkal és egy rettenetesen szájbarágós, az Alice történetekhez nem méltó, giccses befejezéssel. A producerek meg több mint valószínű, hogy adták alá a lovat. A film élő példa arra, hogy egy rossz forgatókönyvből még egy olyan tényleg nagyszerű rendező, mint Tim Burton sem tudott túl sokat kihozni, de ha lehet ilyet mondani (bár szinte törvény azonosítani a filmet a rendezővel) az ő munkája most is kifogástalan, csupán annyit kellett volna még megtennie, hogy nem adja hozzá a nevét. A film felfogható lenne egy könnyed családi mozinak Alice-i alapokkal, de ezek az alapok túl jók, túl művésziek ahhoz, hogy egy ilyen silány filmre pazarolják… 
A kutatók nem győzik elégszer hangsúlyozni a mesék fejlesztő tulajdonságait, és most nem csupán a szókincs gazdagítására kell gondolni. A könyvből olvasott vagy hallgatott mese a nagybetűs élet „használati szabályaira” tanítja meg a gyerekeket. Kreativitás, moralitás, narratív gondolkodás. A srácoknak azonban mindenekelőtt élvezetes időtöltés.