Heti téma: a karikatúra és a paródia 


* Bármi * Spamalot *

 
       Bármi
szerző: Simon Borbála
Miért inkább a létező, mint a semmi? – teszi fel a kérdést Heidegger Mi a metafizika? című tanulmányában. Egy parodista, hitvallásaként pedig azt kérdezhetné meg, hogy miért inkább a karikatúra, mint az eredeti? 

White and nerdy

Nem csak Eminem az, akinek fehérként sikerült sikereket elérnie a rap műfaján belül, hanem egy hozzá hasonló furcsa fickónak is: Weird al Yankovic-nak. Igaz egy teljesen más megközelítés segítette, anyakönyvezett nevén Alfred Matthew Yankovicot a toplisták élére.

A fura jelzővel megilletett zeneszerző, producer, parodista, szatírista is úgy kezdte, mint mindenki más; szülei beíratták hétévesen a helyi zeneiskolába. Csak nem a gitár tanszakra, hanem harmonikázni. Az iskolában egyébként kitűnő tanuló Al-t mindenki furcsának tartotta, és ezen nem segített az sem, hogy egy évvel korábban kezdte az iskolát és kihagyta a második évet is, olyan jól haladt a tananyaggal. Így folyton fiatalabb maradt (sic!) osztálytársainál, akik nem kezelték jól a helyzetet. Főleg, hogy Yankovicot nem érdekelte sem a sport, sem bármilyen más szociális interakció, ami az iskolához kötötte volna. Kivéve azt a nemzeti mozgalmat, ami arra inspirálta a diákokat, hogy a vitában, szónoklatban jeleskedjenek, vagyis hogy a retorikai kvalitásaikat kiaknázzák. Több trófeát is szerzett az egyesület non-profit edukációja során. Az egyetem alatt kezdetett el rádiózni, kis kitérő lehetett, hogy valójában építésznek tanult. Pedig már ennyiből leszűrhetjük, hogy a szöveg az ő fegyvere, nála jobban senki nem forgatja a szavakat. Legalábbis a paródia kategórián belül. Ha nem is egyenes, de meg volt már az út számára az egyetemi rádiótól, egy los angeles-i rádióműsor társulatáig, majd az első lemezfelvételig (Joan Jettet figurázta ki az I Love Rocky Roadban.) Leborotválta a bajuszát, megnövesztette a haját és megműtette a szemét. Ja és közben szép lassan még híres is lett.

De hogy az általa kicsavart művek, hogyan jobbak, eredetiben-vagy áthumorizálva, azt mindenki döntse el magának. Az biztos, hogy egyik előadónak se fájhat a görbe tükör, amit Weird haverunk eléjük tart. A létező (intellektuális és ironikus vagy cinikus szócsavarás) és a semmi (mint üresfejű, popdívák, popszövegei) párharca örökös marad.

Ugyanakkor a létezőt is csak a semmi felől ragadhatjuk meg. Valahogy így.  


Trapped int he drive thru




 
       Spamalot

Nincs hálásabb feladat, mint musicalként színre vinni a Gyalog galoppot. A Monty Python legenda, a film kultikussá vált, poénjai színpadon is működhetnek, a siker szinte garantált.

Szerző: Urbán Balázs
www.kultura.huUgyanakkor nincs hálátlanabb feladat, mint musical formájában színre vinni a Gyalog galoppot. A rajongók úgyis a filmet fogják számon kérni, mások éppen az eredeti invenciót hiányolják majd, a filmet nem ismerők reakciója pedig kiszámíthatatlan. Furcsa, de napjainkra majd’ minden musicallé (vagy legalábbis zenés színházzá) változik: klasszikus, félklasszikus darabok, kiugró sikerű vagy éppen alig észrevett filmek. A Gyalog galopp nem most kerül először színre (Magyarországon sem), de a musicalváltozat lényegesen új helyzetet teremt. Részben azért, mert nem elég megtalálni azokat az eszközöket, amivel a film sajátos nyelvi és képi humora színházban is hatni tud, hanem a zenét is el kell benne helyezni. Márpedig a zene önmagában ritkán tartalmaz abszurd poénokat (ha esetleg mégis, roppant kevesen értik).  

Másrészt a musical sikerorientált műfaj: a szükségképpen nagy költségvetésű produkció aligha építhet pusztán a rajongók kis országban értelemszerűen szűkebb táborára, így kompromisszumot kell találni a sajátos angol abszurd és a tradicionálisabb, szélesebb körben eladható humor között. A Monty Python egyik alapító tagja, Eric Idle, valamint John du Prez musicalje éppúgy e kettős feladattal küzd, mint a Madách Színház Szirtes Tamás rendezte bemutatója.    
www.kultura.hu
Ami a nyelvi humort illeti, a szerzők természetesen sokat átemelnek az eredeti szövegből. Bár nem mindegyikét láthatjuk a sokat idézett jeleneteknek, nagy poénoknak, többségüket azért igen – ezúttal is hatásos megjelenítésben. Rajzfilmbetéttel, animációs trükkökkel a színház természetesen nem szolgálhat, de a darab megteremti a képi humor érvényesítésének lehetőségét, s a Madách színházi előadásban Rózsa István látványos, önnön meseszerűségét minduntalan idézőjelbe tevő, több meglepetéssel szolgáló díszlete is jó keretet teremt ehhez.

A színpadi változat felerősíti a filmben is fontos önreflexiót; a játék előrehaladtával mind több a színházi alaphelyzetre reflektáló poén, ezt játssza ki a dalszövegek jelentős része is, sőt, a pesti bemutatón Arthur király másodjára azt a feladatot kapja a Ni lovagoktól, hogy állítson színre egy musicalt a Madáchban (csak ne Webbert). Ez megváltoztatja némileg a Grál keresésének irányát (Szirtes Tamás pedig amúgy is elhelyez jó néhány, a sikerrel játszott Webber-darabokra vonatkozó, finoman ironikus idézetet az előadásban). S noha a musical lemond a két idősík egymásra futtatásáról és a frenetikus káoszba torkolló befejezésről, ehelyett már a kezdettől alkalmazza az „itt és most” típusú poénokat. Így a játék szellemesen reflektív humorral itatódik át – populárisabbá téve ugyan a Monty Python humorát, de nem feledve annak szellemét (még akkor sem, ha egy-két kevésbé szerencsés, vulgárisabb poén is becsúszik). Talán egy helyen éreztem problematikusnak a humor szelídítését: Lancelot és Herbert románcánál - ha a meleg páros színpadi megjelenítése nem elég pofátlan, szándékosan „politikailag inkorrekt”, könnyen válhat bizonytalan ízlésű viccelődéssé.
www.kultura.hu
A zene azonban bonyolultabb eset. Annyiban reflektív, hogy megidéz bizonyos dallamokat, de a szerzők inkább a dalszövegek humorára apellálnak. A „Szóban forgó dal” megszületése valóban roppant szellemes, s működnek a színházi szituációkat megidéző dalok is, egyes dallamtöredékeknél érezhető a stílusparódia szándéka, de azért mégis csak bekerülnek slágernek szánt számok és látványos zenés betétek. Ezeket a Madáchban Tihanyi Ákos színes, látványos koreográfiájában, ötletesen és lendületesen színre alkalmazva látjuk, de alighanem elkerülhetetlen, hogy ne akasszák meg a játék ritmusát. Különösen igaz ez az amúgy is töredezettebb, szerteágazóbb második részre, melyben a zenei betétek mind inkább elhatalmasodnak, s amely mind nehezebben találja hangját és ritmusát.

A színészek sokat tesznek azért, hogy visszaterelődjön természetes medrébe www.kultura.hua játék. Hajdu István, Nagy Sándor, Szente Vajk, Sándor Dávid, Hujber Ferenc, Galbenisz Tomasz hatásos és mulatságos karakterek sorát állítják elő. Általában ismert színészi eszközeikkel dolgoznak ugyan, de ezeket gazdagon és precízen, a darab stílusához igazítva használják, így frappáns, szellemes jelenetek sorát állítják elő. A torokpróbáló dalokat színvonalasan éneklő Polyák Lilla remekül adagolt (ön)iróniával hozza elő az ellenállhatatlan dívát a Tó Úrnőjéből. Szervét Tibor - akinek a finom önreflexió amúgy is mindig hatásosan alkalmazott színészi eszköze - kitűnően váltogatja Arthur király alakjának hol bölcsességet és türelmet, hol hülyeséggel határos naivitást hordozó vonásait.   Az előadás végül is megbízhatóan keresztezi az abszurdot a köznapibb humorral, a vizuális szellemességet a hagyományos revüvel. Alighanem ésszerű kompromisszumot teremt így kultikus mű és tradicionálisabb ízlés közt, s ezt, ha ritmusában meg-megdöccenve, el-elakadva is, de egészében látványos profizmussal, méltánylandó szakértelemmel teszi. A borítékolható siker nem is érdemtelen. De a film azért valamivel több volt ennél.

www.kultura.hu