Lehet-e az embereket pusztán a közönséges és rendkívüli jelzők használatával két részre osztani, mi több ez által felettük önkényesen ítélkezni és szörnyű bűnöket elkövetni? Az igenlő válasz bár félelmetesnek hangzik, mégis alapkövét jelenti a jelen regényben szemügyre vett főszereplő gondolatvilágának, aki önmagát felmagasztalva folyamodik emberöléshez. S ahogyan minden bűn, úgy ez a gaztett sem maradhat bűnhődés nélkül: igazolást nyer, hogy az élet nem pusztán merev elméletekből áll, a lelkifurdalás ereje még a legeltökéltebb jellemet is összetöri.
 A bűn és bűnhődés motívumának ábrázolása az irodalomban egészen a Bibliáig nyúlik vissza, s e fogalomkör bemutatása konstans módon minduntalan vissza is tér az egyes korstílusok jegyében – akárcsak a 19. századi orosz realizmus világában, a Dosztojevszkij tollából 1866-ban megszületett Bűn és bűnhődés című regényben. A meglehetősen terjedelmes műben az írónak lehetősége van arra, hogy egy igazi „eszme-regényt” alkosson. A hangsúly a szereplők belső állapotára, lelkük legmélyebb bugyrainak feltárására kerül, ami által egy eszme embere kerül a középpontba, nevezetesen a cselekmény kezdete óta gondolatai hatalmában élő fiatal diák, Raszkolnyikov. A meglehetősen szerény körülmények között élő fiú sorsában megtapasztalhatjuk az erkölcsi megalkuvást: helyzetének javulása érdekében az emberölést pusztán ideológiai bűnként könyveli el. A rendkívül bonyolult lelki világgal bíró ifjú ugyanis anyagi helyzetének jobbulásáért meggyilkol egy uzsorásasszonyt, amely kegyetlenség végül kettős gyilkossággá válik az asszony véletlenül hazatérő testvérének megölésének okán. A bűn megmagyarázása pedig félelmetesen racionális képet ölt: Raszkolnyikov szerint ugyanis jót tesz az, aki megszabadítja a világot egy élősködőtől, s a vagyont jó célok érdekében használja fel.
A törvényeken átlépő rendkívüli emberek és a pusztán közönséges társaik  megkülönböztetésének elméletébe azonban hibafaktor is vegyül: miképpen lehet megkülönböztetni a jobbakat a rosszabbaktól és mi lesz, ha tévedés történik? Eszmék és elméletek hosszas vitája bontakozik ki előttünk, amely egyenrangú elméletek révén válik a regény tipikusan polifonikussá.
Dosztojevszkij kitűnően szólaltatja meg az egyes szólamokat zseniális eszmeteremtő írásmódjával, amely nézetek útján ismerhetjük meg a regény többi szereplőjét is: a kényszerből prostituálttá vált Szonyát, a szükség miatt megházasodó Dunyát, vagy akár a Raszkolnyikov érveinek ellen szólamaként megszólaló vizsgálóbírót, Petrovicsot. Általuk kerülünk közelebb a megoldáshoz is – az önmarcangoló szenvedés és magyarázkodás után az olvasó által is annyira áhított végkifejlethez. Hiszen nincs kegyetlenebb, mint a kínzó lelkiismeret-furdalás, és a felismerés, hogy az embernek nincs joga törvényeken átlépni és mások felett ítélkezni.
Raszkolnyikov tehát bevallja bűnét, amely egy rendkívül fontos epilógusban cseng le a mű végén. Egy álom hatására töredelmesen beismeri elméletének hazug voltát, ráébred a „jó cél érdekével” igazolt bűnök hamisságára és a racionalizmus csődjére, majd megbánja bűnét. Dosztojevszkij tehát optimista világszemléletéről tesz tanúbizonyságot: Raszkolnyikov és az összes vétkes ember bűnhődésének eredménye ugyanis ígér még lehetőségeket egy későbbi, igazabb életre akár a szerelembe, akár a vallásba vetett hit által.
|
