Szerelem. Gyűlölet. Végzet. Súlyos titkok. Sokak szerint ezek elengedhetetlen kellékei egy jó könyvnek. Lorenzo Carcaterra Egy gengszter című regényében mindez megtalálható. Érdemes elolvasni, ám vigyázat – bármily közhelyesen hangzik is -, ha egyszer belekezdtünk, nem tudjuk majd lerakni! Angelo Vestieri, a huszadik század utolsó New York-i gengsztere. Fogadott, majd később kitagadott fia, Gabe, naponta meglátogatja a haldoklót a kórházban. A betegágynál ismerkedik össze Maryvel, e furcsa asszonnyal, akinek a várakozás hosszú órái alatt egész élettörténetét elmeséli, illetve aki Angelo életének számára eddig ismeretlen mozzanatairól is lerántja a leplet. Az olvasó előtt lassan bontakozik ki egy igazi múlt századi gengsztertörténet, egy keresztapa históriája – egy ízig-vérig családregény. Miközben tanúi lehetünk, hogyan válik Vestieri félénk kisgyerekből az egyik legrettegettebb maffiavezérré, képet kaphatunk a huszadik századi alvilág alakulásáról, illetve gyökeres megváltozásáról is. Carcaterra jellemábrázolásai regénybe illőek, a sztori, a leírások dokumentumszerűek. Ahogy egy jó krimihez illik, a végkifejlet azért tartogat meglepetéseket. Amerikai kritikusai szerint az író - aki televíziós és filmforgatókönyveket is alkotott - ezzel a művével megteremtette a "dokumentumkrimi” műfaját.
A főhős, Angelo Vestieri, aki még a régi vágású gengszterek közé tartozik. Tartja magát a bűnözőlét íratlan szabályaihoz, nőket és gyerekeket nem gyilkol, s van benne valami fenséges elegancia. Bár kegyetlen is tud lenni, ha kell – a műben igen gyors iramban követik egymást a bandaháborúk, kivégzések és gyilkosságok – az olvasóban mégis valamiféle tisztelet ébred iránta, holott józan eszünkkel tudjuk, ő is csak egy bűnöző, erényeitől függetlenül. Az Egy gengsztert az teszi különlegessé és különbözteti meg a többi gengsztertörténettől, hogy nem csupán a történéseket, a gengszterek cselekedeteit írja le, hanem azok mozgatórugóit is. Bepillantást enged a gengszterek lelkivilágába. Nemcsak mint bűnözőket ismerhetjük meg őket, hanem mint embereket is. Embereket, akik ugyanúgy éreznek, szeretnek, félnek, babonásak – vagy babonásabbak! – mint mi, vagyis az átlagemberek A könyvet olvasva ráébredhetünk, hogy a mi világunk sem kevésbé kegyetlen, itt is farkastörvények uralkodnak, akárcsak az alvilágban, legfeljebb itt nem golyóval végeznek valakivel, hanem a csőd szélére kergetik vagy addig intrikálnak, míg ki nem rúgják az ellenfelet.
A szerző nem akar ítélkezni hősei felett. Megmutatja emberi és kegyetlen oldalukat is, a döntést pedig az olvasóra bízza. Carcaterra maga is olyan környéken nőtt fel, ahol gyakori a bűnözés, nevezetesen Manhattanben, a Pokol konyháján. Sleepers - Pokoli lecke című regénye, illetve az abból készült film, melynek főbb szerepeiben Brad Pitt, Robert De Niro, Dustin Hoffman és Kevin Bacon láthatóak, szintén itt játszódik.
A tervek szerint az Egy gengszterből is készül majd film a Revolution Studio jóvoltából.
2010 legolvasottabb cikkei
2010-ben az olvasók a kultúra minden területéről kíváncsiak voltak írásainkra, élen járt ismét többek között a Arany János, Karinthy valamit a Bűn és Bűnhődés, amit előző írásomban már említettem. >>
Basquiat – A graffiti királya
Jean-Michel Basquiat rövid élete igazi tündérmese... lehetne. A szegény ember csóró fia útra kel, hogy meghódítsa a világot, s elnyerje a fele királyságot. Csakhogy itt nincsen jó és gonosz, és nincsen hepiend. Ezt a sztorit az élet írta. >>
(Ne) Füstölögjünk!
Összezsúfolódva állunk a villamosmegállóban. Szúrja a hideg az arcom, zsebemben még mélyebbre süllyesztem a kezem. Zuhog az eső, de szerencsére legalább a szél nem fúj. Próbálok >>
Az utcaművészet enciklopédiája
Akik nem a graffiti oldalán állnak, valószínűleg nem tudnak előítéletek nélkül viszonyulni a street arthoz. Nicholas Ganz könyve hiánypótló a piacon, és nagy előnye, hogy nem ítélkezésre >>
MR2 Akusztik - Arccal a dalnak!
A Magyar Rádió nyolcas stúdiójában időről-időre koncertet rendeznek, hazai zenekarokkal és akusztikus hangszerekkel. Nagyon érdekes és különleges zenekarokkal lehet találkozni a műsorban. >>
"Nincs jogom, de odafújok!"
Aktuális témánk, a street art kapcsán, Vegazzal beszélgettem, aki már évek óta közel áll a graffiti világához. Honnan ismerhetitek? Többek között ő és társai változtatták a Flórián tér szürke beton aluljáróit és a Városháza tér tátongó fehér épületét egy igazi utcai kiállító teremmé, Vasarely stílusában. Többek között erről faggattam Vegazt: >>
Angelo Vestieri, a huszadik század utolsó New York-i gengsztere. Fogadott, majd később kitagadott fia, Gabe, naponta meglátogatja a haldoklót a kórházban. A betegágynál ismerkedik össze Maryvel, e furcsa asszonnyal, akinek a várakozás hosszú órái alatt egész élettörténetét elmeséli, illetve aki Angelo életének számára eddig ismeretlen mozzanatairól is lerántja a leplet. Az olvasó előtt lassan bontakozik ki egy igazi múlt századi gengsztertörténet, egy keresztapa históriája – egy ízig-vérig családregény. Miközben tanúi lehetünk, hogyan válik Vestieri félénk kisgyerekből az egyik legrettegettebb maffiavezérré, képet kaphatunk a huszadik századi alvilág alakulásáról, illetve gyökeres megváltozásáról is. Carcaterra jellemábrázolásai regénybe illőek, a sztori, a leírások dokumentumszerűek. Ahogy egy jó krimihez illik, a végkifejlet azért tartogat meglepetéseket. Amerikai kritikusai szerint az író - aki televíziós és filmforgatókönyveket is alkotott - ezzel a művével megteremtette a "dokumentumkrimi” műfaját. 
Tartja magát a bűnözőlét íratlan szabályaihoz, nőket és gyerekeket nem gyilkol, s van benne valami fenséges elegancia. Bár kegyetlen is tud lenni, ha kell – a műben igen gyors iramban követik egymást a bandaháborúk, kivégzések és gyilkosságok – az olvasóban mégis valamiféle tisztelet ébred iránta, holott józan eszünkkel tudjuk, ő is csak egy bűnöző, erényeitől függetlenül. Az Egy gengsztert az teszi különlegessé és különbözteti meg a többi gengsztertörténettől, hogy nem csupán a történéseket, a gengszterek cselekedeteit írja le, hanem azok mozgatórugóit is. Bepillantást enged a gengszterek lelkivilágába. Nemcsak mint bűnözőket ismerhetjük meg őket, hanem mint embereket is. Embereket, akik ugyanúgy éreznek, szeretnek, félnek, babonásak – vagy babonásabbak! – mint mi, vagyis az átlagemberek
