Ki ne ismerné  a régi aforizmát...?! Tempora mutantur et nos mutamur in illis... (az idők változnak és mi is változunk velük).  Ez tulajdonképpen a mottója is lehetne az Öt év múlva című előadásnak. A rendezővel, Tompa Ádámmal beszélgettem a Spidronműhely, Lorca imént említett darabjának kapcsán.  

Miként állt össze a Spidronműhely?

2006-ban Wéber Péter rendezésében csináltunk egy monodrámát a Merlinben, akkor választottuk a nevet. A csapat maga viszont több baráti körből alakult ki 2007-ben, Sartre A legyek című drámájának próbafolyamata kapcsán, ami Kívülállók címmel került színre. Ez volt az első rendezésem, majd a Don Juan és az Öt év múlva című előadások alkalmával merült fel az igény, hogy komolyabbá váljon a társulati létünk. Ám független színházként elindulni, fennmaradni nehéz, a dolog metódusához hozzátartozik, hogy hosszú, bizonyítással teli évek telnek el, míg végül "normális" pénzt kap egy társulat, jelenleg mi is projektpályázatokból tartjuk fenn magunkat. 

El szabad mondanod, hogy miket terveztek még erre az évadra, vagy ez műhelytitok?

Elmondom, mert ez legalább a társulatot is kötelezi, hogy tartsuk magunkat a terveinkhez… Az első bemutatónk sikeresen lezajlott (Öt év múlva), a másodikat február közepére tervezzük, Triana: Gyilkosok éjszakáját rendezi Réthelyi András. Ezután Heller: A 22-es csapdájának lesz egyfajta színre vitt adaptációja (rendező Tompa Ádám - sk.), majd április végén jön a harmadik bemutató Shakespeare Viharjából, melyet szintén Réthelyi András fog rendezni.  

Hogyan néz ki a munkafolyamat nálatok?

Körülbelül úgy, mint minden más társulatnál. Az előkészítő fázissal indul a munka, amikor a rendező rögzíti a vízióit, kitalálja a szereposztást, véglegesíti a szöveget, színpadi helyzeteket talál ki a szöveghez és különféle helyzetgyakorlatokat a darab karaktereihez. Majd a színészei elé tárja az egészet és elindul egy párbeszéd, amit azért a rendező moderál. Neki persze úgy kell vezetnie a folyamatot, hogy közben ő is képes maradjon az improvizációra, ne kőbe vésett gondolatokhoz ragaszkodjon. Természetesen ezt a fázist még megelőzi a díszlet- és jelmeztervezői diskurzus a rendezői elképzelésekről, itt elkészül a tervek nagy része. Aztán elkezdődik a konkrétabb, már színpadon zajló munka és fokozatosan kialakul minden.  

A címadó műre térve, miért láttál fantáziát ebben a Federico Garcia Lorca által színre-vihetetlennek titulált darabban?

Lorca ezt inkább általánosságban mondta az akkori korszakának (1930'as évek - sk.) darabjaira, például a Közönség-re vagy a Címtelen színdarabra, amelyek nagyon szürreálisak, csapongók, nehéz bennük bármiféle fogódzót találni. Viszont az Öt év múlvában, annak ellenére, hogy erre is igazak a fentiek, megláttam egy kulcsot, ami összefogja az egészet. Ezért bár az előadás meglehetősen asszociatív, a célok mégis kristálytiszták. Ért minket olyan kritika, hogy ad hoc jellegű az előadás, pedig teljesen végiggondolt minden mozzanat.  A darab improvizációk sora által vált ilyenné, amilyen. A próbákon azt hangsúlyoztam a színészeknek, hogy ne vegyék szentírásnak sem a lorcai, sem a saját, rögzített szövegeiket, rögtönözzenek nyugodtan, de az esszenciája maradjon meg. Ezért is van, hogy az előadások után újra meg újra átbeszéljük az egészet, mi milyen volt, miként sikerült.  

Mit akartatok mondani/átadni a darabbal? Azért kérdezem ezt, mert mikor megnéztem, érezhető volt számomra a tudatos ív, a nem túlzó részletkidolgozás, de a lényeg "aha" élménye valahogy elmaradt.

Ez egy huszadik században íródott, asszociatív darab, a történés csupán annyi, hogy van egy férfi és egy nő, akik a végsőkig küzdenek a kapcsolatukért, szerelmükért, de csak pillanatokra érnek el sikereket. Ugyanis annak ellenére, hogy tökéletesen összeillenek, el vannak csúszva egymáshoz képest időben. Életről és szerelemről szól, ami valahol ugyanúgy születik és múlik el. Egy ma is valós problémáról szólunk, egy olyan korban, ahol egyébként olyanokra keressük a választ, hogy mi a helyes értékrend... ugyanis ez manapság sokkal kevésbé egyértelmű, mint akárcsak 20-30 évvel ezelőtt. De a darabnak nem ez az egyetlen kérdése, sok mást is felvet. Egyrészt van benne az értékrendkeresés kapcsán egyfajta bűnbeesés motívum.  Nekünk, mint embereknek mit szabad tenni és mit nem? Miért nem szabad? Ki dönti el mi a jó és mi a rossz? Miért teszünk olyat, ami "rossz"? Miként jutunk vakvágányra és miért? Mert általában csak akkor kezdünk ezen a kérdésen gondolkozni, amikor már benne vagyunk a slamasztikában. Míg a szekér halad, addig a szelét élvezzük és nem törődünk mással. Másrészt ennek az időben elcsúszott párkapcsolatnak az apropóján boncolgatjuk a célok, vágyak beteljesülésének lehetetlen viszonyát. Ez egészen érdekes, mivel a nyugati kultúrkörben a célok beteljesülésétől sokszor rettegünk, még akár késleltetjük is őket, mivel utána a kiüresedett nihil következik. És mindezekbe kellett belegyúrnunk kicsit a saját történeteinket is.   

Miért kutatók a szereplők?

Ez a munkamódszerre és a próbafolyamatra utal. A férfi szerepek tulajdonképpen egyetlen ember különböző személyiségjegyei. A szereplők így egy-egy életstratégiának felelnek meg. A szerepeket is ennek megfelelően osztottam ki, az egyes világnézetek vagy nagyon passzolnak az adott színészhez, vagy gyökeresen az ellentétük.  

Akkor ki a főszereplő?

Az igazi főszereplő az egyedüli nő, az egyetlen teljes személyiség (mármint minden fázist egyként magába foglaló - sk). Neki meg kell lelnie az utat az összes rész-férfialakhoz, mégpedig a nőiség minden színével, eszközével. Egyszerre hisztérikus, önfeláldozó, és bölcs földanya. Ilyen spektrumon játszani nagyon nagy feladat, és fantasztikus látni Csúz Líviát, aki képes kihozni magából ezt az alakot. 

A darabot a Merlin próbatermében adjátok elő, ez egy nagyon különös tér, miért itt, mi a jelentősége a mű szempontjából?

Két évvel ezelőtt tartottunk egy workshopot a darabból a Merlin Nagytermében. Akkor egyszerűen székek körberakásával egy cirkuszi porond érzetét alakítottunk ki, és abban a térben játszottunk. Az nyilván egy egészen más a szimbolikára épült, nem volt mindegy, hogy éppen a körön belül vagy kívül, esetleg épp a székeken vannak-e a színészek. A workshop zárásaként aztán tartottunk egy nyílt próbát és ezzel vége lett az egésznek egy időre, majd amikor megszületett az elhatározás, hogy újra foglalkozzunk az Öt év múlvával, akkor egyfelől jórészt más emberekkel kezdtük el, másfelől egy egészen új utat választottunk a kibontására. A workshop folyamán a víz volt a központi motívum, ahogy a darabban is inkább erről esik szó: az élet vize, az életpálya egy folyó, amely forrásként fakad, majd a végén a tengerbe ömlik, satöbbi... Az előadásban ezzel a feminin szimbólummal szemben, kicsit a dohányzás miatt is, a maszkulin ellentétpárját, a tüzet használtuk, ami azt mondja: ez a látszólag félelmetes természeti elem, amely mindent felperzsel, adja a savát-borsát az életnek, még ha el is égünk benne! (A november elsejei előadásban fokozta ezt az elmúlt szerelmek emlékére gyújtott mécses). A próbafolyamat látszólag esetleges helyszíne aztán, mint kiderült, sokat adott az előadáshoz, a Merlin próbatermében lévő bútorok hamar beépültek a színészi játékba. Az itt lévő szekrények tulajdonképpen olyanok, mint az ember elméjének fiókjai, nem tudhatjuk, mikor mi kerül felszínre: valamelyik kipattan és előtörnek belőle a gondolatok. Emellett a lufik használatával egy másik elemet, a levegőt is megmutatunk, ami egyrészt éltetője a tűznek, másrészt illékonysága az álmokra, hiú ábrándokra céloz.  

Az idő  minden metamorfózis gyökere, milyen a darab viszonya az idővel?

Nagyon szubjektív, az eredeti mű olyan, mint egy visszaemlékezés, folyamatosan ugráló időkezeléssel. Ez azáltal valósul meg, hogy minden személyiségjegy (azaz minden szereplő - sk) másként kezeli az időt, saját filozófiájának igazolására használja azt. Így alakul ki az a kissé paradox helyzet, hogy ugyanaz az idő lesz minden karakter igazának bizonyítéka, mindannyian erre támaszkodnak érvelésükben, csak közben mindegyik máshogy használja azt. Ez az egyetlen objektív a teljes szubjektivitásban, az önigazolás eszköze minden alaknál. A lorcai drámának nem hiába "Az idő legendája" az alcíme, hiszen az egész mű tulajdonképpen az idő szubjektivitásáról szól.

Az Öt év múlva legközelebb december 21-én és január 11-én látható a Merlin próbatermében.