| | | | | Levegőt |  szerző: Simon Borbála |
Simon Borbála vagyok. Huszonhat éves. Nem dohányzom. Sose dohányoztam rendszeresen, csak olyan kocabagós módjára. Olyankor letüdőzni sem nagyon szoktam, így én inkább a szájráktól tarthatok, mint a tüdőráktól. Vagy a gégeráktól. Vagy valamelyik egyéb betegségtől. Mondjuk nem értem, mint jönnek azzal, hogy Magyarországon például minden ötödik ember a dohányzás következményeként hal meg.
- Vagyunk elegen.
- Valamiben meg kell halni.
- A városiasodás ugyanez a produktum. A szmog is ugyanennyire káros.
- Elüthet egy autó.
- Fejemre is eshet egy tégla.
- Líbiában például pillanatnyilag rosszabb lehet dohányozni.
Persze minek fokozni, az amúgy is csekély esélyeket az életben maradásra. (Az élet a halállal végződik úgyis. Mindenkinek.) Dohányozni márpedig jó. Nem kényszer, nem kötelesség, még tolerálni sem kell más dohányzását. Élvezni kell. Ennyi. Hogy káros az egészségre és függőséget okoz? Hát. Mégiscsak. Élni tudni kell.
Sokan élnek is ezzel a választással. Az iskolákban sem lehetett rágyújtani, mégis sokan szívták a kicsi szivart a mosdókban, mindig főleg egy bizonyos mosdóban. Az a mosdó lett a társasági élet központja; még a tanárok sem jártak razziázni oda. Vagy az a jelenet megvan a Jóbarátokból, amikor Rachel az új munkahelyén megpróbál rászokni, hogy a főnökével smúzolhasson a kijelölt dohányzó helyen? Hogy is van akkor ez? A rászokás a kiváltságosoké? A dohányzók menőbbek? Én akkor egy lúzer vagyok, mert sosem bírtam rászokni? (Meglehet persze, hogy az vagyok, de nem hinném, hogy emiatt.) Biztos a szociális hálón még gimnáziumban kiesők erőltetik felnőttkorukra ezeket az intézkedéseket. Vagy a kismamák lobbija erős. Nem tudni.
 Voltak idők, amikor a dohányzás szexi volt. Igazából most is az, ha nem kényszerből, függésből, másokra nem odafigyelve, idegenek arcába fújva, lakást nem szellőztetve füstölünk. Az a baj, hogy bár közhelyes, de ember embernek farkasa. A nagy átlag nem bírja tolerálni, ha valaki tőle különböző. Ha a másik rózsaszín nadrágot hord, ha hangosan hallgat zenét, ne adj isten tetoválása van, vagy felnyírt haja. Esetleg feltöltette az ajkát, meg a melleit. Vannak persze az ilyen „renitensek” közül, akik meg imádják a „konzervatív” embereket direkte ingerelni azzal, hogy még a szájába is rágja: „Én, más vagyok.” De elég a sztereotipizálásból. Normáinak hiábavalósága, mondják, amiért képtelenek vagyunk, mi, mint individuumok közösségben együtt élni. Kéne tudni. De nem. Mindig csak az óvodás harc a napi csatatereken: Ha te is, akkor én is. Amiért te, azért én sem. A hiba az emberben: a folytonos vágy, hogy uralma alá vonjon mindent és mindenkit, illetve a normakezelés mikéntjében is van. A normákat ugyanis az állítja fel, aki vezető pozícióban van és nem a közösség. Azok betartatása vagy be nem tartása pedig úgyis azok kezében van, akiknél a pénz van, akik a gazdaságot felügyelik, és nem a társadalom kooperál valami szebb jövő reményében
Mikor jövünk már rá, hogy a társadalmi nevelés, nem a tiltással kezdődik. Valószínűleg majd, ha miután a cigaretta reklámozását megszüntettük, a dobozokra vészjósló – halálos fenyegetéseket nyomtattunk, amikor kitiltottuk a cigaretta füstöt a megállókból és ha majd füstmentesítettük a szórakozóhelyeket. Áh, kétlem. Talán majd, ha a hetero házastársak együtt hálását követő slukkot is megvonják, talán majd akkor.
Az mondjuk már baj, ha nincs semmi, csak a cucc, amitől el lehet szállni. Legyen az a bagó, a pia – inni, kell, ha meghalunk is – a szintetikus vagy a természetes. Mindent lehet jól vagy rosszul csinálni. De annyifajta egyéb függőség is van. Eldöntik majd azt is, hogy melyik a jóféle? Hagyjuk, hogy helyettünk döntsenek?
Nem, nem a dohányzást akarom piedesztálra emelni. Csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy gondolkodjunk el az utunkba akadó kérdéseken. Ne radikálisak legyünk (maximum a radikálisokkal szemben), hanem toleránsak (a pontig, ameddig önnön szabadságunk nem sérül, de ne legyünk ezzel kapcsolatban egoisták). Vállaljunk társadalmi szerepet. Tegyünk a saját életünkért. Gondolkodjunk, úgy cselekedjünk.
|
|
ESZKÖZÖK:
|
|
|
 |
|
|
Szerkesztői levél >>
 | 2010 legolvasottabb cikkei
2010-ben az olvasók a kultúra minden területéről kíváncsiak voltak írásainkra, élen járt ismét többek között a Arany János, Karinthy valamit a Bűn és Bűnhődés, amit előző írásomban már említettem. >> |
Film >>
 | Basquiat – A graffiti királya
Jean-Michel Basquiat rövid élete igazi tündérmese... lehetne. A szegény ember csóró fia útra kel, hogy meghódítsa a világot, s elnyerje a fele királyságot. Csakhogy itt nincsen jó és gonosz, és nincsen hepiend. Ezt a sztorit az élet írta. >> |
Színház >>
Intézménykritika >>
 | (Ne) Füstölögjünk!
Összezsúfolódva állunk a villamosmegállóban. Szúrja a hideg az arcom, zsebemben még mélyebbre süllyesztem a kezem. Zuhog az eső, de szerencsére legalább a szél nem fúj. Próbálok >> |
Könyv >>
 | Az utcaművészet enciklopédiája
Akik nem a graffiti oldalán állnak, valószínűleg nem tudnak előítéletek nélkül viszonyulni a street arthoz. Nicholas Ganz könyve hiánypótló a piacon, és nagy előnye, hogy nem ítélkezésre >> |
Zene >>
 | MR2 Akusztik - Arccal a dalnak!
A Magyar Rádió nyolcas stúdiójában időről-időre koncertet rendeznek, hazai zenekarokkal és akusztikus hangszerekkel. Nagyon érdekes és különleges zenekarokkal lehet találkozni a műsorban. >> |
Híres magyarok >>
 | "Nincs jogom, de odafújok!"
Aktuális témánk, a street art kapcsán, Vegazzal beszélgettem, aki már évek óta közel áll a graffiti világához. Honnan ismerhetitek? Többek között ő és társai változtatták a Flórián tér szürke beton aluljáróit és a Városháza tér tátongó fehér épületét egy igazi utcai kiállító teremmé, Vasarely stílusában. Többek között erről faggattam Vegazt: >> |
Fotó >>
|
