1968-ra emlékezve, Szabadság a paplan alatt nyílt időszaki kiállítás a Terror házában.
 Fiatalok sosem vívtak ki maguknak ekkora figyelmet. Huszonévesek gondolatai, vágyai vagy éppenséggel félelmei sosem kaptak még a történelem folyamán ekkora teret. 1968 története bipoláris, mint maga a világ, amelyben a fiatalok éltek. Míg Nyugaton a munka–fogyasztás–jólét örökkévalóságából, a szülők, nagyszülők világháborúkon edzett értékrendszeréből kiábrándult diákok a főszereplők, addig a kommunista diktatúrák kísérleti zónáiban, az egyedül üdvözítő ideológia béklyójában az ifjúság mozgástere korlátozottabb volt. A szabadságvágy itt konkrétabb, kevésbé fogalmi síkon jelentkezett, miközben a nyugati ifjúság kulturális háttérsugárzását a vasfüggöny sem tudta leárnyékolni.
Akár a korszak popcsillagai, a 68-as nemzedék idoljai is kamaszos zavartsággal szembesültek az óriási figyelemmel. Az archív felvételeken idegesen cigarettázva beszélnek, a kamera, a mikrofon jelenléte szokatlan és újszerű élmény. Fiatal nemzedék nyelve, ruházkodása először lépte át ekkora erővel a felnőtt társadalom ingerküszöbét és vált egyetemes jelrendszerré. Európában és a tengerentúlon (rendszer-függetlenül) régóta létezett sztárkultusz, a korábbi csillagok azonban mindenkor a felnőttvilág egén pompáztak. 1968 fiatal sztárjainak éltető közege és közönsége ezzel szemben saját nemzedékük volt.
Bármennyire sűrű év is volt 1968, ahhoz, hogy történelmi csomóponttá  válhasson és elnyerje szimbolikus jelentőségét, szükség volt az ötvenes és hatvanas évekre. Kellett hozzá Vietnám, és persze Prága, a rock’n roll, és szükség volt Alfred Charles Kinsey tizenöt évvel korábbi, egész Amerikát felkavaró, a szexuális prüdériát leleplező riportjaira. 1968 nincs Mary Quant nélkül, „egy kvantumnyi téboly”– mondta szellemesen a hölgy találmányáról Adorno. A londoni divat-diktátornő miniszoknyája 1959-től betekintést engedett oda, ahová addig jobbára házasságkötés árán lehetett csak bepillantani. Kellett még az „antibébi” tabletta nyújtotta szabadság, amelyet Franciaországban csupán 1967-től engedélyeztek. Szükség volt a kegyetlen és szép terrorista, Ernesto Rafael Guevara de la Serna alias Che Guevara géppisztolyos krisztus-kultuszára, és kellett a tömegmédia közvetítette tapasztalat, hogy a hatalom demokráciában is sok mindenre képes pozíciói megtartásáért (Kennedy-gyilkosságok, Martin Luther King-gyilkosság). Közben a bipoláris világ megkövült rendszere folyamatosan atomhalállal fenyegette az emberiséget (Kubai-válság), a nukleáris döghaláltól való rettegés először fertőzte meg tartós rémálmokkal egy egész nemzedék gyermekkorát.
A „Szeretkezz, ne háborúzz!” doktrínája innen is érthető, bár a híressé vált berlini „Egyes Számú Kommuna” (Kommune 1) hitvallása szerint a szabadon ki- és megélt szexualitás végső soron küzdelem a neurózissal, erőszakkal, azaz a „szülők nemzedékében továbbélő nácizmussal, fasizmussal” szemben.
 Magyarországon, ahogy a térség többi szocialista államában, szintén megmozdult valami. A huszonévesek ugyan nem szerveztek tüntetéseket a rendszer ellen, lázadó természetüknek mégis formát és keretet adott a folyamatosan beszivárgó nyugati zene, divat, a vasfüggönyön túlról közvetített nemzedéki identitás- és szabadságkép. Fiatalok korábban is szórakoztak, de hogy kulturális minta ilyen mélységben áthasson egy egész nemzedéket, hogy kialakuljon egy nyomaiban máig is fellelhető „mi-tudat”, arra nem volt még példa.
A Nyugat hatvannyolcasai „lázadó tagadásukhoz” ideológiát kerestek, melyet végül különféle baloldali eszmékből gyúrtak össze: marxizmus, trockizmus, anarchizmus és maoizmus, no meg freudizmus keveredett, miközben a keleti blokk szocialista kísérletével szimpatizáló nyugati elit – főleg Franciaországban – szellemi támogatásáról biztosította a diákokat. A történelem ugyan nem ismétli önmagát, de Hegel nyomán léteznek visszatérő motívumok, amelyek visszatérésük alkalmával bontakoznak ki teljes valójukban. Nem meglepő a hasonlóság, amely a harmincas évekre mutat, mikor az ukrán éhínség vagy a moszkvai perek tényei bár elérhetőek voltak, néhány üde kivételtől eltekintve mégsem ingatták meg a sztálinizmusban hívő társutas nyugati értelmiség hitét. A hatvanas években is hiába állt rendelkezésre bőséges információ a maoizmus, a kínai kulturális forradalom valódi természetéről, a hívők érzékelése köztudomásul mindig és kizárólag egy pontra irányul.
Negyven év távolából 1968 mit sem veszített vonzerejéből, amiben persze  jelentős szerepet játszik a „nagy nemzedék” jelenléte. Ha hajdani céljaikat sorra vesszük, látjuk, sikeresen formálták át az európai kontinens és a glóbusz politikai és kulturális arculatát. Persze bipoláris ez a sikertörténet is: amikor a vasfüggöny mögött a jobb életszínvonal, a tényleges szabadság és a nyugati kulturális befolyás szabadabb beáramlása volt cél, akkor Nyugaton a tekintélyelvű, hierarchikus társadalmi tradíció lebontása, a szabadon meg- is kiélt szexualitás, egy afféle „ancien régime”-nek feltüntetett állapot felszámolása kapcsolta össze a résztvevőket. 1968 bipoláris történetében, jobban mondva e történet kibontakozásában (legfőképp Magyarország szempontjából) több hasonlóság mutatkozik. A hetvenes évek egyfajta visszarendeződést hoztak nyugaton és keleten egyaránt, mígnem a harmincas-negyvenes éveikbe lépő 68-asok a társadalmi hierarchiában egyre több fontos pozíciót töltöttek be. A kilencvenes években aztán gyakorlatilag ők uralták egyedül a pástot. Miközben kancellárt, minisztereket, pénzügyi és üzleti vezetőket adtak és adnak, politikai céljaik alig mutatnak közös vonásokat egykori harcos hatvannyolcas szellemiségükkel. Sőt, saját egykori tagadásuk sikeres utóhatásával szembesülnek, amikor a tradicionális tekintélyek rombolásába fektetett hajdani energiájuk gyümölcseként ma általános értékválságról esik szó.
Kétségtelen, hogy 1968 átjárja kultúránkat, és hogy leginkább a nemi szerepek ki- és megélhetőségében hozott változást. Míg Nyugaton a paplan felett, gyakran a kamera előtt folyt az „új világ” építése, addig Keleten a paplan alatt lett nagyobb a szabadság. Az ötvenes és hatvanas évek kemény diktatúrája után – néhány kivételtől eltekintve – 1968 után Keleten is megteremtődött az ifjúság speciális kulturális zónája, amelyet a hatalom támogatott és kontroll alatt tartott. De a paplan alá nem nézett be.
Forrás: www.terrorhaza.hu
|
|
ESZKÖZÖK:
|
|
|
 |
|
|
Szerkesztői levél >>
 | 2010 legolvasottabb cikkei
2010-ben az olvasók a kultúra minden területéről kíváncsiak voltak írásainkra, élen járt ismét többek között a Arany János, Karinthy valamit a Bűn és Bűnhődés, amit előző írásomban már említettem. >> |
Film >>
 | Basquiat – A graffiti királya
Jean-Michel Basquiat rövid élete igazi tündérmese... lehetne. A szegény ember csóró fia útra kel, hogy meghódítsa a világot, s elnyerje a fele királyságot. Csakhogy itt nincsen jó és gonosz, és nincsen hepiend. Ezt a sztorit az élet írta. >> |
Színház >>
Intézménykritika >>
 | (Ne) Füstölögjünk!
Összezsúfolódva állunk a villamosmegállóban. Szúrja a hideg az arcom, zsebemben még mélyebbre süllyesztem a kezem. Zuhog az eső, de szerencsére legalább a szél nem fúj. Próbálok >> |
Könyv >>
 | Az utcaművészet enciklopédiája
Akik nem a graffiti oldalán állnak, valószínűleg nem tudnak előítéletek nélkül viszonyulni a street arthoz. Nicholas Ganz könyve hiánypótló a piacon, és nagy előnye, hogy nem ítélkezésre >> |
Zene >>
 | MR2 Akusztik - Arccal a dalnak!
A Magyar Rádió nyolcas stúdiójában időről-időre koncertet rendeznek, hazai zenekarokkal és akusztikus hangszerekkel. Nagyon érdekes és különleges zenekarokkal lehet találkozni a műsorban. >> |
Híres magyarok >>
 | "Nincs jogom, de odafújok!"
Aktuális témánk, a street art kapcsán, Vegazzal beszélgettem, aki már évek óta közel áll a graffiti világához. Honnan ismerhetitek? Többek között ő és társai változtatták a Flórián tér szürke beton aluljáróit és a Városháza tér tátongó fehér épületét egy igazi utcai kiállító teremmé, Vasarely stílusában. Többek között erről faggattam Vegazt: >> |
Fotó >>
|
